Önkéntesség

Csaba testvér gyakran mondogatja nekünk; jó lenne ha a fiataljaink, az anyaországi testvéreink eljönnének és adnának nekünk az életükből, egy hetet, egy hónapot, egy évet…  Hihetetlen nagy szükség van munkás kezekre, a gyermekek ölelgetésére, simogatására, a beszélgetésekre, a nevelőszülők időleges tehermentesítésére… Néhány heti ottléttel is nagyon nagy terhet vehetsz le a hátukról.

DSC_9071Nagyon nagyon jó belecsöppenni a dévai lelkületbe – erre hív Csaba testvér is. Természetesen nem lenne szerencsés dolog, hogy ott ahol az esti vacsora (vajas) kenyerét is össze kell koldulni – egyszerre váratlanul több tucat fiatal érkezne segíteni. Igaz a Jóisten ettől nagyobb problémákat igazít el nap mint nap arrafelé, de úgy gondoljuk mégis, ezeket a látogatásokat jó lenne megszervezni, előzetesen egyeztetni.

A szerveződéseket kérjük mindig előzetesen egyeztessétek.

Jelentkezés:

Pásztóy Györgyi
E-mail: iroda@devaigyerekek.hu
Telefon: +36-30-685-78-19

Déva-Vár-Kör:

A Déva-Vár-Kör egy rendszeres találkozó Budapesten a Dévai Szent Ferenc Alapítvány barátainak, önkénteseinek, támogatóinak, segítőinek és mindenkinek, aki érdeklődik a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkája és a gyermekek iránt. Szeretettel várunk mindenkit, aki szeretné az Alapítványt önkéntes munkával támogatni vagy szívesen ismerkedik meg közelebbről az Alapítvány életével.

Ez a találkozó lehetőség arra is, hogy az Alapítvány segítői, támogatói, önkéntesei, barátai egymással is tudjanak találkozni, élményeiket, tapasztalataikat megosztani, és nem utolsó sorban lelkiekben is közösen megerősödni. Közös imádság után mesélünk az alapítvány életének aktualitásairól és minden alkalomra lehetőség szerint vendéget is hívunk.

 Gyakori kérdések a dévai önkéntességgel kapcsolatban

http://jottemlattammaradtam.webnode.hu/  – egy dévai nevelőnő blogja

Alapvetően a gyerekek miatt érkeztem ide…

Fritz Roland vagyok, 28 éves és május 8-án egy hűvös vasárnap estén érkeztem Dévára. Másnap reggel egy kicsit megijedtem, mivel nem tudtam mit fogok én itt csinálni, a város először hihetetlenül idegen volt számomra. Aztán a kolostor előtt már jöttek mentek az emberek, a diákok ugyan iskolában voltak, de megjelent reggel 8 órakor az óvodás csoport a reggeli felé tartva tele mosollyal, jó kedvvel és az egyből megnyugtatott, hogy jó helyre kerültem. IMG_7286

Az első „munkanap” ismerkedéssel telt, bemutatkoztam az alapítvány nevelőinek, az alkalmazottaknak, később segédkeztem emeletes ágyak cipelésében, amit lehetett körbe jártam a kolostor, a családok lakásai, az étkező és a templom körül. Másnap aztán egy kisebb utazásban vettem részt, Dévától 20 km-re Marosillyére utaztunk, ahol Bethlen Gábor fejedelem 500 éves szülőházát látogattuk meg. Számomra ez nem csak ideiglenes látogatás volt, mivel a következő 5 napban itt is aludtam, fogadtam a látogatókat, gondoztam a házat, szabad időmben pedig ismerkedtem a hely történtenétvel, Bethlen Gábor életével és örökségével. Talán túlzás nélkül mondhatom, hogy ez volt életem egyik legnagyszerűbb élménye, főleg amikor az első idegenvezetői próbálkozások után a látogatók nagy örömmel bíztattak az elkezdett munka folytatására.

Dévára visszatérve elkezdtem végre megismerkedni a gyermekekkel, de a helyi élettel és szokásokkal is, mivel eredetileg a nyár végéig tervezek itt maradni úgy gondoltam, hogy minden hasznos lehet. Elsősorban úgy éreztem a legnagyobb segítség amit nyújthatok az a kétkezi munkám lesz, ennek megfelelően kezdtem neki az önkéntességnek. Ott segítettem ahol szükség volt rám, rengeteg feladat társul például a Déván átutazó vendégek elszállásolásához is, így többek között a takarításban, mosásban, vasalásban, ágynemű húzásban is volt részem, de segítettem az étkezés körül is ha kellett. A másik, főként kétkezi munkát igénylő terület az alapítványhoz érekző adományok pakolása és rendszerezése, amely főként a nagyobb ünnepek környékén, de például a kirándulási időszakban (május-június hónapokban) is nagyobb hangsúlyt kap az alapítvány életében.

Közben a közös étkezések, a vasárnapi pihenőnap alkalmával egyre több esélyem volt megismerni a gyermekekeket, amelyre jó lehetőség volt még a délutáni, olykor késő esti matematika korrepetálás, vagy a fiúk és lányok felügyelete a kolostor udvarán. Alapvetően a gyerekek miatt érkeztem ide, de sosem gondoltam volna, hogy pár perc foglalkozásért, néhány mosolyért, egy-egy elejtett mondatért, puszta kiváncsi érdeklődésért kicsiktől és nagyoktól egyaránt ennyi szeretet kaphat az ember cserébe. Azt gondolom, hogy bárkinek akinek van legalább 2 szabad hete és úgy érzi tud segíteni annak el kell látogatnia ide, vagy a 83 ház valamelyikéhez, ezt az érzést leírni nem, csak megtapasztalni lehet.

Segarceanu Radu a csEz a tapasztalat csak jobban erősödött bennem amikor először kértek meg, hogy foglalkozzak 8 fiúval egy délutáni tanulás formájában. Bármennyire is szeretek gyerekekkel közös programokat csinálni, bennem volt a félelem, hogy mit fogok én egyszerre ennyi sráccal kezdeni. Bár el kell mondanom, hogy nem könnyű ennyi gyermekkel foglalkozni, – ezért le a kalappal a nevelők előtt akik ezt évek óta napi 24 órában csinálják – úgy érzem félelmem nagyrészt alaptalan volt. Nem csak az említett, hanem a későbbi rövidebb és több napos nevelői tapasztalat is rendkívül pozitív élmény volt számomra, a srácok mindig örömmel fogadtak, „tanítottak” a családi szokásokra, és jó érzés volt látni amikor dolgukat végezve elevenen rohangáltak az udvaron, fociztak, bicikliztek, a nagyok a kicsiket kézen fogva sétáltak.

Alig két hónapja vagyok itt, de máris annyi mindennel foglalkoztam, hogy csak a főbb dolgokat tudom elmesélni, de nagyon hosszú még a nyár, és annyi élmény tartogathat számomra……

 3 hónap Déván

Seres Attila vagyok, 19 éves, és három hónapot töltöttem Déván önkéntesként, kvázi egy-egy hét híján a tanévkezdéstől a téli szünetig. Rögtön az elején leszögezném, hogy én előzőleg már évek óta kapcsolatban voltam az Alapítvánnyal, jó párszor jártam már Déván, és ez óriási segítséget jelentett számomra (talán, ha szabad így fogalmazni, szemben a legtöbb más önkéntessel). Rendkívül céltudatosan, kifejezetten azzal érkeztem, hogy én délutánonként tanulni fogok az iskoláskorú gyerekekkel. (Mint később kiderült, ez 90 százalékban “matekezést” jelentett…). Persze nem jelentette azt, hogy délelőttönként ne segítettem volna be a központi raktárosnak az adományok pakolásában, vagy hogy ne kísértem volna el az Alapítvány Fordján valamelyik nevelőt az éppen adódó, dolgos kezet igénylő munkákhoz.

15595702_1351480868258255_1344996522_o

Egy átlagos napom, ha volt ilyen, azzal kezdődött, hogy ¾ 7-kor szólt az ébresztő. Persze, hiszen 7-től kezdődik a „második túra”, vagyis a második körbe tartozó családok reggelije a közös étkezőben. Negyed óra bőven elég volt az ébredéstől az étkezésig eljutni, hiszen az Önkéntesház vagy 10 lépésre van az ebédlőtől. Ennek egyébként 2 szintje van, egy „lány-önkéntesház” az emeleten, és egy „fiú-önkéntesház” a földszinten. Előbbi a szebbik nem igényeihez mérten kicsit otthonosabb és jobban felszerelt, de néhány apró szerelés és pakolászás után utóbbiban is berendezkedhetünk hosszú távra. Egy dzseki felvétele után irány az ebédlő, mást fölvenni nagyon nem szükséges, hiszen a Maros völgyében az időjárás gyakorlatilag megegyezik a Budapestivel. Az evésnél érdemes a 18 közül valamelyik család asztalához ülni, remek alkalom a gyerekek megismerésére és ők is nagyon szoktak örülni nekünk („de ma megígérted, hogy nálunk vacsorázol!”). Ha iskolabusz-szolgálatra beugrottam valamelyik nevelő helyett, jó volt sietnem, mert 7:15-kor sorban kellett állnom az első 18, 0-3. osztályos gyerekkel. Az iskolabusz kettőt fordul, hogy a kicsiket elvigye, a nagyok egy jó félórás sétával jutnak el a város túlfelén, a Csángótelep közelében lévő magyar líceumhoz (gimnáziumhoz/szakközépiskolához). Ha nem voltam busz-szolgálatos, kényelmesen befejezhettem a reggelimet, vagy akár ehettem 8-kor az ovisokkal.

Ha az embernek nagyon lustálkodhatnékja van, akár ebédelhet délben, az ovisokkal együtt is reggeli gyanánt, de erre 3 hónapnyi kintlétem alatt egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor került sor. Tennivaló ugyanis mindig akad egy több, mint 160 gyermeknek otthont adó intézménynél, legyen az akár banános dobozokban tárolt ruhák rámolása a belső raktárban, emeletes ágyak kifuvarozása-, és pakolása a külső raktárba, vagy óriási forgalom idején némi takarítás a vendégházakban. Persze egyáltalán nem igaz, hogy nincs egy szabad délelőttje sem az önkénteseknek, de az egyetlen biztos módja az ebédig tartó nyugalomnak, ha az ember (nem túl) elegánsan kikapcsolja a mobiltelefonját…

15608871_1351480958258246_847147431_o

Akárhogy is teljen a délelőtt, egy dolog biztos: fél 3-tól kezdődik az ebéd (legalább is az első „túra”). Vagy ekkor, ha valakivel már 3 és 4 között is tanultam, vagy legkésőbb fél 4-kor, a második túrával (=turnussal) mindenképp megebédeltem, hiszen 4-től 6-ig szilencium, vagyis a tanulási idő következik. Ekkor minden gyerek szigorúan otthon tartózkodik a családjában a nevelőjével, és elkészíti a házi feladatot, ill. megtanulja a leckét. Persze ilyenkor ezer és egy kifogás, olcsó vagy kevésbé olcsó trükk kerül elő azon indokok tárházából, hogy miért is ne kelljen tanulni. Ne feledjük, Csaba atya gyerekei sem földre szállt kisangyalok, sem vitrinbe tehető „mintagyerekek”, hanem hús-vér emberek. Ez persze egyáltalán nem baj, sőt… számomra éppen ez jelentette az igazi kihívást és élvezetet, hogy sokszor igen nehéz körülmények közül érkező, és ennek megfelelően gyakran nem kezes bárányként viselkedő fiúknak/lányoknak mégis a bizalmába férkőzzek. A legkisebb törődést is húszszorosan megháláló kicsiknél sokszor elég, ha az ember egyszer „vendégségbe” megy a családjukhoz („de mikor jösztök még nálunk játszódni?!”) Persze a nagyobbak is jóleső ragaszkodást mutatnak, ha sikerül velük megtalálni a közös nyelvet. Akár szó szerint is! Hiszen Erdély szerte nem csak magyar rászoruló gyerekek élnek, hanem bőved akadnak más nemzetiségekből is. Így, noha az Alapítvány egy eredetileg magyar gyerekek számára létrehozott magyar intézmény, hallani román szót is. Persze a kolostor nyelve egyértelműen a magyar, amit minden gyerek ért és beszél (a nemrég érkezettek pedig hamar megtanulják), de egyáltalán nem árt, ha megtanuljuk románul a legalapvetőbbeket. Természetesen amikor valami elintéznivalónk akad a városban, nyugodtan hívhatunk magunkkal egy ifjú tolmács-segítőtársat. Akár csak praktikus okokból, akár mert a gyerekek nagyon értékelik, vagy akármi másért, de lehetetlen úgy hazamenni, hogy egy-két szó vagy kifejezés ne ragadt volna az emberre.

15608429_1351480934924915_1387049257_o

Mire vacsora, vagy inkább egy vacsora utáni „vendégségbe menetel” után visszaértem a szobámba, alig volt erőm az ágyig elvonszolni magamat. Hiába, ha nap, mint nap ilyen sokat akarok adni a gyerekeknek, mint amennyit a Jóisten segítségével, úgy vélem, nekem sikerült, abba bizony kifáradok. Honvágy errefelé nemigen gyötri az embert, hiszen alig van ideje (az egyébként nem is olyan távoli) otthonra gondolni. Déva egyik legnagyobb erénye ugyanis a közelsége, az Alapítvány többi háza közül valamilyen szinten mégiscsak kiemelkedő, központi mivolta mellett. Ne feledjük, a Dél-Erdély kapujának is tekinthető megyeszékhely „mindössze” 440 km-re van Budapesttől. A határig erő magyar, ill. a lassan, de biztosan(?) kiépülő román autópálya révén Erdély legkönnyebben elérhető városai közé tartozik. (Most éppen) 167 gyerekre rúgó „létszámával” igazi óriásnak számít a többi ház között. Így akit inkább egy családias légkör vonz, vagy nehezére eshetnek az újra és újra felmerülő, központi létből adódó munkák, gondolja át, mert az Alapítvány Erdély szerte számos, eltérő adottságú „házzal” rendelkezik.

Összességében azt mondhatom, hogy Déván, Csaba testvér nagy családjának „fővárosában” unatkozni lehetetlen, hiszen ha az üres idő eltöltésére épp nem adódna valamilyen program, 18 család gyerekei várják folyamatosan, hogy meglátogassuk őket. Minden bizonnyal ez okozhatta, de egy biztos: szinte két hétnek tűnt, olyan hamar letelt a három hónapom. A 167, szeretetre éhes gyermek amennyire kimerített egy-egy nap végére testileg, olyannyira feltöltött a negyed év végére lelkileg. És ezért nem lehet sem elég hálás szívvel gondolni rájuk, sem elfelejteni őket valaha is…