Önkéntesség

Csaba testvér gyakran mondogatja nekünk; jó lenne ha a fiataljaink, az anyaországi testvéreink eljönnének és adnának nekünk az életükből, egy hetet, egy hónapot, egy évet…  Hihetetlen nagy szükség van munkás kezekre, a gyermekek ölelgetésére, simogatására, a beszélgetésekre, a nevelőszülők időleges tehermentesítésére… Néhány heti ottléttel is nagyon nagy terhet vehetsz le a hátukról.

DSC_9071Nagyon nagyon jó belecsöppenni a dévai lelkületbe – erre hív Csaba testvér is. Természetesen nem lenne szerencsés dolog, hogy ott ahol az esti vacsora (vajas) kenyerét is össze kell koldulni – egyszerre váratlanul több tucat fiatal érkezne segíteni. Igaz a Jóisten ettől nagyobb problémákat igazít el nap mint nap arrafelé, de úgy gondoljuk mégis, ezeket a látogatásokat jó lenne megszervezni, előzetesen egyeztetni.

A szerveződéseket kérjük mindig előzetesen egyeztessétek.

Jelentkezés:

Pásztóy Györgyi
E-mail: iroda@devaigyerekek.hu
Telefon: +36-30-685-78-19

Déva-Vár-Kör:

A Déva-Vár-Kör egy rendszeres találkozó Budapesten a Dévai Szent Ferenc Alapítvány barátainak, önkénteseinek, támogatóinak, segítőinek és mindenkinek, aki érdeklődik a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkája és a gyermekek iránt. Szeretettel várunk mindenkit, aki szeretné az Alapítványt önkéntes munkával támogatni vagy szívesen ismerkedik meg közelebbről az Alapítvány életével.

Ez a találkozó lehetőség arra is, hogy az Alapítvány segítői, támogatói, önkéntesei, barátai egymással is tudjanak találkozni, élményeiket, tapasztalataikat megosztani, és nem utolsó sorban lelkiekben is közösen megerősödni. Közös imádság után mesélünk az alapítvány életének aktualitásairól és minden alkalomra lehetőség szerint vendéget is hívunk.

 Gyakori kérdések a dévai önkéntességgel kapcsolatban

http://jottemlattammaradtam.webnode.hu/  – egy dévai nevelőnő blogja

20216989_1887235618197374_430323695_nNem is sejtettem, mennyi minden vár majd ott rám

21 éves pedagógusi pályát megcélzó szegedi lány vagyok. Mikor elhatároztam magam amellett, hogy a nyaramból 1 hónapot Déván töltsek, mint önkéntes, nem is sejtettem, mennyi minden vár majd ott rám. Azt hiszem, többet kaptam, mint amennyit én adni tudtam. Nem tagadom voltak nehéz pillanatok, de olyan élményekben, pillanatokban volt részem a gyerekek és ottani nevelők által, amik életre szólóak, és minden probléma, amit akkor sikerült megoldanom, az megerősített.

Az érkezésem pont egybeesett a vakáció megkezdésével, és voltak pillantok az első napokban, mikor úgy éreztem, hogy itt nekem nem is lesz feladatom, de ami késik, persze nem múlik. Negyedik napomon tették fel a kérdést, hogy van itt 5 leánya, akik nevelő nélkül maradtak, és elvállalnám-e őket. Mit ne mondjak, kicsit megdöbbentett a kérdés, még gyermekem sem volt, nem hogy egyszerre 5, de egy kis töprengés után, úgy döntöttem belevágok, és majd felnövök a feladathoz. Nem mondom, hogy könnyű volt, egy percig sem. Próbára tett a feladat minden pillanatban, de ugyanakkor annyi szeretetet kaptam a lányaimtól, hogy egy percig sem bántam meg, SŐT!!!
WP_20170705_033
Izgalmas utat jártunk be a lányokkal, mikor próbálgattam kialakítani a kis család szokásrendszerét, voltak ötleteim, amik sikert arattak, volt rengeteg vakvágány, de próbálgattam úgy felépíteni a lányok napját, feladatait, szabályait, hogy mindenki jól érezze magát és még igazságos is legyek, ami 5 lánynál nagyon nehéznek bizonyult. Azt mondhatom, hogy a kibővítette másfél hónap végére éreztem úgy, hogy belejöttem, és éppen ezért is volt nehéz otthagyni a lányaim. Ugyan már eljöttem, elbúcsúztam az ottaniaktól, de már most tudom, hogy még vissza kell oda mennem, és másoknak is csak ajánlani tudom, összeszedni a bátorságot és összecsomagolni! Nemcsak, hogy hozzáadni tudsz egy kicsit a gyermekek életéhez, de saját magadat is kipróbálod, és egész életre szóló tapasztalattal jössz haza! Fiú, lány, fiatal vagy idős nem számít, csak hogy egy nagy adag szeretettel és türelemmel érkezz!
Répás Sára

 

Alapvetően a gyerekek miatt érkeztem ide…

Fritz Roland vagyok, 28 éves és május 8-án egy hűvös vasárnap estén érkeztem Dévára. Másnap reggel egy kicsit megijedtem, mivel nem tudtam mit fogok én itt csinálni, a város először hihetetlenül idegen volt számomra. Aztán a kolostor előtt már jöttek mentek az emberek, a diákok ugyan iskolában voltak, de megjelent reggel 8 órakor az óvodás csoport a reggeli felé tartva tele mosollyal, jó kedvvel és az egyből megnyugtatott, hogy jó helyre kerültem. IMG_7286

Az első „munkanap” ismerkedéssel telt, bemutatkoztam az alapítvány nevelőinek, az alkalmazottaknak, később segédkeztem emeletes ágyak cipelésében, amit lehetett körbe jártam a kolostor, a családok lakásai, az étkező és a templom körül. Másnap aztán egy kisebb utazásban vettem részt, Dévától 20 km-re Marosillyére utaztunk, ahol Bethlen Gábor fejedelem 500 éves szülőházát látogattuk meg. Számomra ez nem csak ideiglenes látogatás volt, mivel a következő 5 napban itt is aludtam, fogadtam a látogatókat, gondoztam a házat, szabad időmben pedig ismerkedtem a hely történtenétvel, Bethlen Gábor életével és örökségével. Talán túlzás nélkül mondhatom, hogy ez volt életem egyik legnagyszerűbb élménye, főleg amikor az első idegenvezetői próbálkozások után a látogatók nagy örömmel bíztattak az elkezdett munka folytatására.

Dévára visszatérve elkezdtem végre megismerkedni a gyermekekkel, de a helyi élettel és szokásokkal is, mivel eredetileg a nyár végéig tervezek itt maradni úgy gondoltam, hogy minden hasznos lehet. Elsősorban úgy éreztem a legnagyobb segítség amit nyújthatok az a kétkezi munkám lesz, ennek megfelelően kezdtem neki az önkéntességnek. Ott segítettem ahol szükség volt rám, rengeteg feladat társul például a Déván átutazó vendégek elszállásolásához is, így többek között a takarításban, mosásban, vasalásban, ágynemű húzásban is volt részem, de segítettem az étkezés körül is ha kellett. A másik, főként kétkezi munkát igénylő terület az alapítványhoz érekző adományok pakolása és rendszerezése, amely főként a nagyobb ünnepek környékén, de például a kirándulási időszakban (május-június hónapokban) is nagyobb hangsúlyt kap az alapítvány életében.

Közben a közös étkezések, a vasárnapi pihenőnap alkalmával egyre több esélyem volt megismerni a gyermekekeket, amelyre jó lehetőség volt még a délutáni, olykor késő esti matematika korrepetálás, vagy a fiúk és lányok felügyelete a kolostor udvarán. Alapvetően a gyerekek miatt érkeztem ide, de sosem gondoltam volna, hogy pár perc foglalkozásért, néhány mosolyért, egy-egy elejtett mondatért, puszta kiváncsi érdeklődésért kicsiktől és nagyoktól egyaránt ennyi szeretet kaphat az ember cserébe. Azt gondolom, hogy bárkinek akinek van legalább 2 szabad hete és úgy érzi tud segíteni annak el kell látogatnia ide, vagy a 83 ház valamelyikéhez, ezt az érzést leírni nem, csak megtapasztalni lehet.

Segarceanu Radu a csEz a tapasztalat csak jobban erősödött bennem amikor először kértek meg, hogy foglalkozzak 8 fiúval egy délutáni tanulás formájában. Bármennyire is szeretek gyerekekkel közös programokat csinálni, bennem volt a félelem, hogy mit fogok én egyszerre ennyi sráccal kezdeni. Bár el kell mondanom, hogy nem könnyű ennyi gyermekkel foglalkozni, – ezért le a kalappal a nevelők előtt akik ezt évek óta napi 24 órában csinálják – úgy érzem félelmem nagyrészt alaptalan volt. Nem csak az említett, hanem a későbbi rövidebb és több napos nevelői tapasztalat is rendkívül pozitív élmény volt számomra, a srácok mindig örömmel fogadtak, „tanítottak” a családi szokásokra, és jó érzés volt látni amikor dolgukat végezve elevenen rohangáltak az udvaron, fociztak, bicikliztek, a nagyok a kicsiket kézen fogva sétáltak.

Alig két hónapja vagyok itt, de máris annyi mindennel foglalkoztam, hogy csak a főbb dolgokat tudom elmesélni, de nagyon hosszú még a nyár, és annyi élmény tartogathat számomra……

 3 hónap Déván

Seres Attila vagyok, 19 éves, és három hónapot töltöttem Déván önkéntesként, kvázi egy-egy hét híján a tanévkezdéstől a téli szünetig. Rögtön az elején leszögezném, hogy én előzőleg már évek óta kapcsolatban voltam az Alapítvánnyal, jó párszor jártam már Déván, és ez óriási segítséget jelentett számomra (talán, ha szabad így fogalmazni, szemben a legtöbb más önkéntessel). Rendkívül céltudatosan, kifejezetten azzal érkeztem, hogy én délutánonként tanulni fogok az iskoláskorú gyerekekkel. (Mint később kiderült, ez 90 százalékban “matekezést” jelentett…). Persze nem jelentette azt, hogy délelőttönként ne segítettem volna be a központi raktárosnak az adományok pakolásában, vagy hogy ne kísértem volna el az Alapítvány Fordján valamelyik nevelőt az éppen adódó, dolgos kezet igénylő munkákhoz.

15595702_1351480868258255_1344996522_o

Egy átlagos napom, ha volt ilyen, azzal kezdődött, hogy ¾ 7-kor szólt az ébresztő. Persze, hiszen 7-től kezdődik a „második túra”, vagyis a második körbe tartozó családok reggelije a közös étkezőben. Negyed óra bőven elég volt az ébredéstől az étkezésig eljutni, hiszen az Önkéntesház vagy 10 lépésre van az ebédlőtől. Ennek egyébként 2 szintje van, egy „lány-önkéntesház” az emeleten, és egy „fiú-önkéntesház” a földszinten. Előbbi a szebbik nem igényeihez mérten kicsit otthonosabb és jobban felszerelt, de néhány apró szerelés és pakolászás után utóbbiban is berendezkedhetünk hosszú távra. Egy dzseki felvétele után irány az ebédlő, mást fölvenni nagyon nem szükséges, hiszen a Maros völgyében az időjárás gyakorlatilag megegyezik a Budapestivel. Az evésnél érdemes a 18 közül valamelyik család asztalához ülni, remek alkalom a gyerekek megismerésére és ők is nagyon szoktak örülni nekünk („de ma megígérted, hogy nálunk vacsorázol!”). Ha iskolabusz-szolgálatra beugrottam valamelyik nevelő helyett, jó volt sietnem, mert 7:15-kor sorban kellett állnom az első 18, 0-3. osztályos gyerekkel. Az iskolabusz kettőt fordul, hogy a kicsiket elvigye, a nagyok egy jó félórás sétával jutnak el a város túlfelén, a Csángótelep közelében lévő magyar líceumhoz (gimnáziumhoz/szakközépiskolához). Ha nem voltam busz-szolgálatos, kényelmesen befejezhettem a reggelimet, vagy akár ehettem 8-kor az ovisokkal.

Ha az embernek nagyon lustálkodhatnékja van, akár ebédelhet délben, az ovisokkal együtt is reggeli gyanánt, de erre 3 hónapnyi kintlétem alatt egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor került sor. Tennivaló ugyanis mindig akad egy több, mint 160 gyermeknek otthont adó intézménynél, legyen az akár banános dobozokban tárolt ruhák rámolása a belső raktárban, emeletes ágyak kifuvarozása-, és pakolása a külső raktárba, vagy óriási forgalom idején némi takarítás a vendégházakban. Persze egyáltalán nem igaz, hogy nincs egy szabad délelőttje sem az önkénteseknek, de az egyetlen biztos módja az ebédig tartó nyugalomnak, ha az ember (nem túl) elegánsan kikapcsolja a mobiltelefonját…

15608871_1351480958258246_847147431_o

Akárhogy is teljen a délelőtt, egy dolog biztos: fél 3-tól kezdődik az ebéd (legalább is az első „túra”). Vagy ekkor, ha valakivel már 3 és 4 között is tanultam, vagy legkésőbb fél 4-kor, a második túrával (=turnussal) mindenképp megebédeltem, hiszen 4-től 6-ig szilencium, vagyis a tanulási idő következik. Ekkor minden gyerek szigorúan otthon tartózkodik a családjában a nevelőjével, és elkészíti a házi feladatot, ill. megtanulja a leckét. Persze ilyenkor ezer és egy kifogás, olcsó vagy kevésbé olcsó trükk kerül elő azon indokok tárházából, hogy miért is ne kelljen tanulni. Ne feledjük, Csaba atya gyerekei sem földre szállt kisangyalok, sem vitrinbe tehető „mintagyerekek”, hanem hús-vér emberek. Ez persze egyáltalán nem baj, sőt… számomra éppen ez jelentette az igazi kihívást és élvezetet, hogy sokszor igen nehéz körülmények közül érkező, és ennek megfelelően gyakran nem kezes bárányként viselkedő fiúknak/lányoknak mégis a bizalmába férkőzzek. A legkisebb törődést is húszszorosan megháláló kicsiknél sokszor elég, ha az ember egyszer „vendégségbe” megy a családjukhoz („de mikor jösztök még nálunk játszódni?!”) Persze a nagyobbak is jóleső ragaszkodást mutatnak, ha sikerül velük megtalálni a közös nyelvet. Akár szó szerint is! Hiszen Erdély szerte nem csak magyar rászoruló gyerekek élnek, hanem bőved akadnak más nemzetiségekből is. Így, noha az Alapítvány egy eredetileg magyar gyerekek számára létrehozott magyar intézmény, hallani román szót is. Persze a kolostor nyelve egyértelműen a magyar, amit minden gyerek ért és beszél (a nemrég érkezettek pedig hamar megtanulják), de egyáltalán nem árt, ha megtanuljuk románul a legalapvetőbbeket. Természetesen amikor valami elintéznivalónk akad a városban, nyugodtan hívhatunk magunkkal egy ifjú tolmács-segítőtársat. Akár csak praktikus okokból, akár mert a gyerekek nagyon értékelik, vagy akármi másért, de lehetetlen úgy hazamenni, hogy egy-két szó vagy kifejezés ne ragadt volna az emberre.

15608429_1351480934924915_1387049257_o

Mire vacsora, vagy inkább egy vacsora utáni „vendégségbe menetel” után visszaértem a szobámba, alig volt erőm az ágyig elvonszolni magamat. Hiába, ha nap, mint nap ilyen sokat akarok adni a gyerekeknek, mint amennyit a Jóisten segítségével, úgy vélem, nekem sikerült, abba bizony kifáradok. Honvágy errefelé nemigen gyötri az embert, hiszen alig van ideje (az egyébként nem is olyan távoli) otthonra gondolni. Déva egyik legnagyobb erénye ugyanis a közelsége, az Alapítvány többi háza közül valamilyen szinten mégiscsak kiemelkedő, központi mivolta mellett. Ne feledjük, a Dél-Erdély kapujának is tekinthető megyeszékhely „mindössze” 440 km-re van Budapesttől. A határig erő magyar, ill. a lassan, de biztosan(?) kiépülő román autópálya révén Erdély legkönnyebben elérhető városai közé tartozik. (Most éppen) 167 gyerekre rúgó „létszámával” igazi óriásnak számít a többi ház között. Így akit inkább egy családias légkör vonz, vagy nehezére eshetnek az újra és újra felmerülő, központi létből adódó munkák, gondolja át, mert az Alapítvány Erdély szerte számos, eltérő adottságú „házzal” rendelkezik.

Összességében azt mondhatom, hogy Déván, Csaba testvér nagy családjának „fővárosában” unatkozni lehetetlen, hiszen ha az üres idő eltöltésére épp nem adódna valamilyen program, 18 család gyerekei várják folyamatosan, hogy meglátogassuk őket. Minden bizonnyal ez okozhatta, de egy biztos: szinte két hétnek tűnt, olyan hamar letelt a három hónapom. A 167, szeretetre éhes gyermek amennyire kimerített egy-egy nap végére testileg, olyannyira feltöltött a negyed év végére lelkileg. És ezért nem lehet sem elég hálás szívvel gondolni rájuk, sem elfelejteni őket valaha is…

 

Feltöltődés, nagy ölelések, „ÓVÓNÉNIII”, tejcsi, jóéjtpuszi 19832783_1881329255454677_1724118587_n

Először ez az öt dolog ugrik be ha röviden le kell írnom a Déván töltött időmet.
Bucsánszki Renáta vagyok, húsz éves egyetemista, tanítónak készülök. Már érettségi után elhatároztam, hogy eljövök Dévára, de erre végül az egyetem első éve után került sor. Úgyhogy mivel ezt már nagyon vártam, a vizsgák befejeztével indultam is.  Három és fél hetet volt szerencsém eltölteni a dévai gyermekekkel, ami nagyon meghatározó élmény volt számomra. Ugyan én már korábban foglalkoztam nyaranta gyerekekkel, mégis amikor elindultam, nem tudtam pontosan mire is számítsak, hiszen gyermekotthonban még nem fordultam meg.  Igaz kicsit tartottam attól, hogy olyan dologba kezdek bele, ami ismeretlen számomra, de szerencsére hamar bele tudtam rázódni az ottani életbe. Ami nagyon jól esett, hogy amikor megérkeztem a kolostorba, mind a már ott lévő önkéntesek, mind gyerekek, mind a nevelők szeretettel fogadtak és valahogyan nem is éreztem magamat kívülállónak, ami egészen furcsa volt számomra, hiszen éppen csak akkor érkeztem. És hát feladat az volt, bőven. A többi önkéntes lánnyal együtt kicsit volt lehetőségünk belekóstolni milyen is anya szerepben lenni és ez egyáltalán nem volt könnyű. Én négy kislánnyal voltam és hát mindenféle jóból jutott, egészen onnantól, hogy reggel kelteni kellett őket, felöltöztetni és reggelizni vinni, odáig, hogy fogorvoshoz kellett menni. Igyekeztünk minél több mindent csinálni a gyerekekkel, sűrűn mentünk a parkban lévő játszótérre, felsétáltunk a dévai várba, mesét olvastunk. Ha éppen nem a „saját” gyerekeimmel voltam, akkor volt,  hogy udvarszolgálatra lettem beosztva, ezt azt jelentette, hogy az udvaron játszadozó gyerekekre kellett figyelni és ilyenkor mindig meséltek valamit  a kicsik, vagy megmutatták mekkorát tudnak ugratni biciklivel, milyen gyorsan mennek görkorival, éppen mit rajzoltak, vagy, hogy milyen hosszú a hajuk.  De amennyire ki tudtak meríteni a gyerekek – annyira feltöltő is volt velük lenni!  A számos kis zökkenő ellenére megtapasztalhattam, milyen nap mint nap úgy lefeküdni aludni, hogy aznap is valami hasznosat tehettem, valaki számára ott lehettem. Heteken át ezzel az érzéssel feküdni és kelni, ez az, amit én kaptam! Ezt a hatalmas, értékes ajándékot.

19692293_1881335568787379_498819973_nEmellett tömérdek élményben volt részem, ami folyamatosan megerősített abban, hogy akkor éppen ott a helyem, erről a gyerekek gondoskodtak. Bennük rengeteg szeretet és figyelmesség volt és annak ellenére, hogy én sajnos többször is úgy éreztem, hogy talán mégsem tudom mire vállalkoztam, ők mindig megerősítettek abban, hogy ott kell lennem. Még most is érzem, milyen is volt minden egyes alkalommal, amikor a kislányok megöleltek, valami kis rajzot, nyakláncot adtak, amikor a saját cipősdoboz ajándékukat megosztották velem, mert látták, hogy én nem kaptam és habár ez számomra egyértelmű, számukra viszont furcsa volt.  Alapvetően pedig érdekes volt  a  fordított helyzet, hogy nem én számítottam valakire, hanem a gyerekek számítottak rám, de nem csak egy-egy dologban, hanem úgy igazán. És a pozitívumok mellett szintén izgalmas volt az is, amit magamról tanultam a kinn töltött idő alatt. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen Dévára, jókora tapasztalat, rengeteg élmény és lehetőség a fejlődésre. És ami biztos, hogy felejthetetlen  (sajnos túl rövid) szakasz az életünkben. Én már alig várom, hogy visszamehessek, látom magam előtt a gyerekeket nevetgélni, hallom ahogyan kiabálják a nevem és érzem magamon az ölelésüket. Ennél többet nem tudom, mit kívánhattam volna még. Menjetek, menjetek, menjetek, adjatok az időtökből, magatokból egy darabot és töltődjetek fel!

19756015_1881325508788385_1202344440_n