Szegény családok, éhező gyerekek, ami az újságírónak csak egy szenzáció volt, az olvasóknak pedig egy érdekes cikk, vagy talán szavak nélkül is elhangzott egy sóhaj: „jajj, de sajnálom”. De a világ részéről ezen túl semmi nem történt. Azonban, élt, él köztünk egy szerzetes és voltak, vannak munkatársai, akik azonnal cselekedtek, ha gondokkal küzdő családokkal találkoztak.
A 2011. január 13-án megjelent „Élet vagy halódás” című cikk elolvasása után a Gálospetriben dolgozó nevelőnő azonnal jelezte Böjte Csaba atyának, hogy hol vannak Érmelléken nehéz sorsú családok.
Mi, mint az akkor már másfél éve önkéntesként tevékenykedők, 48 órán belül, azaz 2011. január 15-én, a fent említett gyerekotthon vezetőnőjével együtt eljutottunk az újságban leírt helyszínre, hogy feltérképezzük, miben tud azonnal a Dévai Szent Ferenc Alapítvány segíteni.
Igen, ő Csaba testvér, akinek megnyílt a szíve, ha megtudta, hogy egy gyerek és családja nehéz helyzetbe került, és olyan munkatársakkal dolgozott már 2011-ben is, akik segítettek megkeresni, felkutatni azokat, akik nem mertek segítséget kérni, vagy nem tudták hova forduljanak a bajban.
Kétszer ad, aki gyorsan ad, tartja a közmondás. Böjte atya és munkatársai sosem késlekedtek. Azonnal, minden követ megmozgatva ők maguk siettek, vagy hívták azokat a segítőket, akik habozás nélkül útra keltek.
Jelen esetben hozzám érkezett az üzenet, hogy azonnal fel kellene keresni az újságban szereplő családot. Így történt, hogy azon a januári estén nemcsak a cikkben szereplő család, de a szomszéd család asztalára is rengeteg finomságot varázsolhattunk. Köszönet a sok lelkes adakozónak, akik a felhívásomra doboz számra hozták a rántott húst, banánt, tartósélelmiszert, ruhaneműt, így órákon belül már nem élelmiszert, hanem még egy autót kellett keresnem, mivel az én autóm csomagtartója kicsinek bizonyult.
A hazafelé vezető úton azon tanakodtunk, vajon hogyan élték meg ezek a családok, hogy azon a szombaton este 8 órakor még nem tudták mi lesz a holnapi ebéd, s pár perc múlva egy hétre való élelmiszer tornyosodott az asztalukon. Miről beszélgethettek, amikor mi eljöttünk? Vagy csak szavak nélkül örültek? Vajon érezték, hogy az isteni gondviselés csodákra képes? Kérdések, melyek számunkra akkor válasz nélkül maradtak.
Azokban a kis házakban éhező gyerekekkel találkoztunk, vagy magával Jézussal? Ezért éreztük mi is azt a hazafelé vezető úton, amit az emmauszi tanítványok: „ugye lángolt a szívünk?” Egy biztos, nekünk ezt az emmauszi utat Böjte Csaba mutatta meg, ő tanította meg nekünk adományozóknak, hogyan nyissuk meg a szívünket, és milyen érzés felkarolni a rászorulókat.
Szeretnék most egy felhívással élni mindazokhoz, akik segítették, segítik a szerzetes munkáját. Ne csak a felnőtt gyerekek írják le a közösségi médiában, hogy mit köszönhetnek Böjte Csaba testvérnek, írjuk le mi is egykori és mostani segítők, hogy mi mivel gazdagodtunk (élmények, érzések stb.) a munkánk, az adományaink által.
Böjte Csaba ferences szerzetes az az integráló és inspiráló személyiség, aki egyéniségével és az általa kitűzött nemes céllal több ezer embert (motorosok, plébániák, mentősök, iskolák, munkahelyi közösségek stb.) is megmozgatott a jó cél érdekében.
Remélem, sokan csatlakoznak majd kezdeményezésemhez.
2023. július 2.
(A cikk készítői: írta: Danka Erika, Fotó Dr. Bereznai István és Sárvári Péter debreceni adományszervezők)
