Reggeli pillanat

Ülök az irodában és fülemet ismerős hang üti meg. Hirtelen nem ismertem fel a hangot, kineztem az ablakon és akkor már tudtam. Gyermek koromban tatám mindig komótosan kifeküdt a fűbe leterített régi kabátokra, elővette a kis kasza verő szerszámos táskáját, oda készített mindent a türelmes munkához. Felvette a számunkra “heverészőnek” tűnő testtartást és monoton kis kopácsolással kezdte verni a kaszát órákon keresztül… Olyan természetes volt ez a hang akkoriban, mint a tavaszi madárcsiripelés.

Kimentem Jóskához, ő is ugyan abban a komótos testtartásban, kistáskával, türelemmel és elszántsággal (a szemüvegről gondolom 🙂) végezte munkáját.
Megkértem, hogy hadd engedje meg, hogy örökítsem meg ezt a pillanatot és ezzel együtt az érzést, mert lassan az utókornak ez sem marad meg.
A kolostori kisházunk udvara különleges fekvésének köszönhetően, évente kétszer immár 18 éve “megköveteli” a két kezi parasztos kézi kaszálást, mivel ott nem opció a kaszagép.
Hálás vagyok, hogy látom a kitartást, a reményt, az elkötelezettséget, a kihívást és minden egyebet Jóskán, hogy reggel ahogy felkelt megápolta a gyalogos zarandoklattól megtépázott lábát és készül a következő bevetésre és mindezt ugyanakkora intenzitással mint 18 éve, amikor neki fogott.
Fogadjátok szeretettel,
Betti
.