A gyermekeinkkel kirándulunk, én is ott ültem közöttük a buszon. Velünk utazott egy tüzről pattant hetedikes nagylányunk is, akinek az utóbbi időben nagyon gyakran sikerült borsot törnie a tanárok, a nevelők orra alá! Tiszta “véletlenül”, e nagylány mellé somfordáltam, és mivel a mellette lévő széken csak az ő elmaradhatatlan táskája hevert, én azt az ölembe vettem és szépen lehuppantam melléje. Közömbös dolgokkal indult a beszélgetés, de bennem ott fortyogott egy jó fejmosásnyi indulat, gondoltam, itt a hosszú úton majd alaposan “megnevelem” a nagylányomat! A táskája nem volt becsukva, kilátszott a sok-sok, számomra vacaknak tűnő lim-lom! Mindjárt a kezembe is vettem egy ütött-kopott, üres, régi csokispapírt, és kíváncsi tekintettel megkérdeztem, hogy miért kell ennyi mindent magával hurcolnia?! Lányom szeme nagyra kerekedett, és megkérdezte, hogy én nem emlékszem erre a régi Milka csokira? Láttam a tekintetén, hogy bajban vagyok, és megszeppenve rákérdeztem, hogy mire is kellene emlékezzek? Erzsike egy kissé kiábrándultan mondta, hogy ez volt az a csoki, amit azon az első napon kapott tőlem, amikor befogadtuk! Nagy csend ereszkedett rám, hisz ezt a lányt nyolc évvel korábban fogadtuk be az óvodába…. és lám – lám neki ez a hajdani szép emlék még mindig ott van a szívébe, s annak tárgyi bizonyítéka a táskája aljában, mint drága ereklye ott lapul! A hála és a ragaszkodás mit megéreztem e nyurga kamaszban, pillanatok alatt elpárologtatta a fejmosó vizet, és a nevelő, számonkérő beszélgetés helyett egy nagy – nagy melegség ereszkedett ránk! Elkezdtünk beszélgetni a múltról és a jövőről, álmokról, tiszta Istentől jövő vágyakról, az életről, mint két jó testvér!
Eltelt 25 év, és szívemet feszíti az őszinte hála és köszönet! Nagy-nagy szeretettel hívlak szeptember 13-án a budapesti Sportarénába, hogy a jó Istennek is és mindazoknak, kik a gondviselő jóság nevében segítettek gyermekeinken, hálát adhassunk! A Szent Ferenc Alapítvány számomra egy csodálatos kút, melyet igaz, hogy mi, gyarló emberek ástunk, de az abban felbuggyanó drága vizet, mely az elmúlt negyed évszázad alatt közel hatezer gyermek szomját oltotta, azt nem mi fakasztottuk, az a jólelkű embereken keresztül jött, Isten drága ajándéka!
Szeretném, ha ez a szép este a hálaadás, a köszönet estéje lenne! 500 gyermekünkkel készülünk Budapestre és szeretnénk egy – egy dallal megköszönni az adományozókon kívül, az őket befogadó kotló mamáknak, a nevelőknek is a jóságát! Hálát akarunk adni a sok – sok jó jegyért, de még a rossz jegyekért is a tanároknak! A néha keserű, máskor édes pirulákat is szeretnénk megköszönni az orvosoknak! Természetesen mindazokat szeretnénk egy – egy dallal megajándékozni, akik évről évre segítenek a Mikulásnak meg az Angyalnak, hogy ezek a szép téli ünnepek valóban az öröm, a boldogság napjai lehessenek! Örömmel, hálával szeretnénk köszönteni azt a sok egyházi személyt, kik jó szóval, szelíd tanítással, bűneink terhétől való feloldozásukkal tették életünket szebbé, eredményesebbé! Örömünkben szeretnénk énekelni, de akárcsak a nagy csapatok, mi is felkértünk néhány “vendégjátékost”, nagy művészt népünk nagyjai közül, hogy segítsenek dallal köszönteni azokat, akiket mi nagyon szeretünk! Nagy örömünkre, népünk nagyjai nem csak a művészetükben bizonyultak nagyoknak, értékeseknek, hanem emberségükben is, hisz örömmel vállalták, hogy az árvákkal, sérültekkel együtt lépjenek a porondra, hogy így is bizonyítsák, hogy valóban, JOBB VELÜNK A VILÁG!
Az emberek között az őszinte tisztelet és hála képes a legkönnyebben hidat verni, olyan hidat, melyen keresztül beléphetünk egymás életébe! Biztos vagyok benne, hogy nem csak ember és ember között ver hidat a szívből jövő hálás köszönet, hanem az ég és a föld között is képes utat találni a hálatelt szívből felbuggyanó szeretet! Szeptember 13-án gyertek, a tanév kezdetén töltsük fel szívünket igaz bizalommal, őszinte szeretettel, gyönyörködjünk szépen növekvő gyermekeinkben! Csaba t.
