Ma meglátogattam egy kedves családot Gyergyóremetén!! A zöld házban laknak!! Elmondok egy közel 20 éves történet, Balázs és a felesége 16 évet dolgoztak nálunk, aztán mivel a gyerekek megnőttek, elköltöztek az alapítványtól. Ma több mint 10 unokájuk van, boldogan élnek, – Istennek legyen hála – együtt vannak! Ma megkérdeztem az asszonykát, hogy azóta mondta-e a férje, hogy szereti…. kacagtak… Tudom, hogy egy székely embernek nehéz ilyen csepegös szavakat kimondani, de az ahogyan egymásra néztek, nekem mindennél többet mondott!!
Hiszek a kiengesztelődésben, az újrakezdésben, abban, hogy az amputáció előtt tegyünk meg mindent, hogy az eltört csontok szépen összeforjanak.
—————————–
A plébános küldött hozzánk négy gyereket, hogy fogadjuk be őket. Kiderült, hogy él az apjuk és az anyjuk is. Ha őszinte akarok lenni, én mindig nagyon szomorú és dühös vagyok, ha egy gyereknek élnek a szülei, és mégis nekünk kell őt nevelni. Ahogy jött a vakáció, be is ültettem a gyerekeket az autóba, és elmentünk abba a székely faluba, ahol a szüleik éltek. Ott állt egy elhagyott ház, körülötte se majorság, se vetemény, semmi. A függönyt fújta a becsukott ablakon keresztül a szél, merthogy üveg se volt. Bementünk a lakásba, a székely feküdt az ágyban, és nézte a mestergerendát. Délelőtt 11 órakor, józan fejjel. – Hazahoztam a gyerekeket, hol az asszony? – kérdeztem tőle.
– Megszökött.- Hát akkor keressük meg!
– Tudja az utat hazafelé maga is.
– Jól van, de maga akar mosni, főzni ezekre a gyerekekre?
– Nem.
– Akkor jöjjön, keressük meg!
Beültünk az autóba, hogy felkutassuk a szökött asszonyt, egy idő után meg is találtuk.
– Itt a férje, béküljenek össze! – mondtam neki.
– Ezzel…? – nézett rá a férjére az asszony.
– Hát, nem maga ment hozzá annak idején?
Elkezdtek veszekedni, szidták egymást, mint a bokrot. Próbáltam jópofa lenni, de nem vették a lapot, csak egymás gyalázásával voltak elfoglalva. A gyerekek sírtak, elbújtak mögöttem. Azt mondtam nekik, gyerekek, gyertek, imádkozzunk apuért és anyuért! Megfogtam a kezüket, és elkezdtük imádkozni. Hál’istennek, mi, katolikusok jó sok kötött imát tudunk, hát mindent elmondtunk, ami eszünkbe jutott. Közben ők ketten abbahagyták a veszekedést, mert elszégyellték magukat. Megkértem őket, hogy fogják meg a gyerekek kezét, és imádkozzunk együtt!
Amikor befejeztem az imát, mondtam a férfinak, hogy térdeljen le, és fogadja meg, hogy többet nem iszik. Letérdelt szó nélkül. Mondtam előtte: “Isten engem úgy segéljen!” Mondta utánam: “Isten engem úgy segéljen!” „Hogy többet nem iszom!” „Hogy többet nem iszom!” „Hogy a családra gondot viselek.” „Hogy a családra gondot viselek.” Gondoltam egyet, és azt mondtam: “Hogy az asszonyt szeretem!” Hát mintha kígyó csípte volna meg, de én megismételtem: “Hogy az asszonyt szeretem!” Székelyföldön a papoknak még van tekintélyük, hát fölnézett rám: “Gondolom, az atya jobban tudja – az asszonyt szeretem.” A feleségének akkora lett a szeme, mint két kávéscsésze! Mondtam neki, ne csodálkozzon, térdeljen le maga is, és fogadja meg, hogy többet nem veszekszik. Ő most se veszekedett, válaszolta. Mondom, jól van na, hallottam, amit hallottam. Térdeljen le, és mondja: “Isten engem úgy segéljen!” „Isten engem úgy segéljen!” „Hogy többet nem veszekszem.” „Többet nem veszekszem.” „A családomra gondot viselek.” „A családomra gondot viselek.” “A férjemet szeretem.” Nyugodtan, minden kecmec nélkül, egyből megismételte: “A férjemet szeretem.” Na, mondom, álljanak fel – én nem térdelek le, de én is megfogadom, hogy ha őszig kitartanak a jóban, ha a fene fenét eszik is, kerítek maguknak valahonnan munkát! Itt hagyhatom a gyerekeket? Azt mondták, igen. Közben persze nyáron is el-elmentem hozzájuk szupervízióra, hogy tudományos kifejezést használjak, és az egyik alkalommal, amikor ott voltam, azt mondta az asszony: “Mióta összeszidta a férjemet, azóta én nem kell, hogy szidjam!” Én ugyan egy szóval sem szidtam a férjét, de hála Istennek! Ugyanezt mondta a férje is, hogy meg van elégedve, amióta megkezeltük az asszonykát. Tényleg nagy békesség volt, a gyerekek is mosolyogtak, jól érezték magukat. Mivel ők pásztorok voltak, ősszel vettem nekik három tehenet, hogy legyen munkájuk. Addig szaporítgatták őket, míg mostanra már huszonöt tehenük van, azoknak meg mind bocijuk születik – egészen nagy gazdák lettek!
Ez egy közel 20 éves történet, 16 évet dolgoztak nálunk, aztán mivel a gyerekek megnőttek, elköltöztek az alapítványtól. Ma több mint 10 unokájuk van, boldogan élnek, – Istennek legyen hála – együtt vannak! Megkérdeztem az asszonykát, hogy azóta mondta-e a férje, hogy szereti…. kacagtak… Tudom, hogy egy székely embernek milyen nehéz ilyen csepegös szavakat kimondani, de az ahogyan egymásra néztek, nekem mindennél többet mondott!! Hiszek a kiengesztelödésben, az újrakezdésben, abban, hogy az amputáció előtt tegyünk meg mindent, hogy az eltört csontok szépen összeforjanak!
