Feltöltődés, nagy ölelések, „ÓVÓNÉNIII”, tejcsi, jóéjtpuszi
Először ez az öt dolog ugrik be ha röviden le kell írnom a Déván töltött időmet. Bucsánszki Renáta vagyok, húsz éves egyetemista, tanítónak készülök. Már érettségi után elhatároztam, hogy eljövök Dévára, de erre végül az egyetem első éve után került sor. Úgyhogy mivel ezt már nagyon vártam, a vizsgák befejeztével indultam is. Három és fél hetet volt szerencsém eltölteni a dévai gyermekekkel, ami nagyon meghatározó élmény volt számomra. Ugyan én már korábban foglalkoztam nyaranta gyerekekkel, mégis amikor elindultam, nem tudtam pontosan mire is számítsak, hiszen gyermekotthonban még nem fordultam meg. Igaz kicsit tartottam attól, hogy olyan dologba kezdek bele, ami ismeretlen számomra, de szerencsére hamar bele tudtam rázódni az ottani életbe. Ami nagyon jól esett, hogy amikor megérkeztem a kolostorba, mind a már ott lévő önkéntesek, mind gyerekek, mind a nevelők szeretettel fogadtak és valahogyan nem is éreztem magamat kívülállónak, ami egészen furcsa volt számomra, hiszen éppen csak akkor érkeztem. És hát feladat az volt, bőven. A többi önkéntes lánnyal együtt kicsit volt lehetőségünk belekóstolni milyen is anya szerepben lenni és ez egyáltalán nem volt könnyű. Én négy kislánnyal voltam és hát mindenféle jóból jutott, egészen onnantól, hogy reggel kelteni kellett őket, felöltöztetni és reggelizni vinni, odáig, hogy fogorvoshoz kellett menni. Igyekeztünk minél több mindent csinálni a gyerekekkel, sűrűn mentünk a parkban lévő játszótérre, felsétáltunk a dévai várba, mesét olvastunk. Ha éppen nem a „saját” gyerekeimmel voltam, akkor volt, hogy udvarszolgálatra lettem beosztva, ezt azt jelentette, hogy az udvaron játszadozó gyerekekre kellett figyelni és ilyenkor mindig meséltek valamit a kicsik, vagy megmutatták mekkorát tudnak ugratni biciklivel, milyen gyorsan mennek görkorival, éppen mit rajzoltak, vagy, hogy milyen hosszú a hajuk. De amennyire ki tudtak meríteni a gyerekek – annyira feltöltő is volt velük lenni! A számos kis zökkenő ellenére megtapasztalhattam, milyen nap mint nap úgy lefeküdni aludni, hogy aznap is valami hasznosat tehettem, valaki számára ott lehettem. Heteken át ezzel az érzéssel feküdni és kelni, ez az, amit én kaptam! Ezt a hatalmas, értékes ajándékot. Emellett tömérdek élményben volt részem, ami folyamatosan megerősített abban, hogy akkor éppen ott a helyem, erről a gyerekek gondoskodtak. Bennük rengeteg szeretet és figyelmesség volt és annak ellenére, hogy én sajnos többször is úgy éreztem, hogy talán mégsem tudom mire vállalkoztam, ők mindig megerősítettek abban, hogy ott kell lennem. Még most is érzem, milyen is volt minden egyes alkalommal, amikor a kislányok megöleltek, valami kis rajzot, nyakláncot adtak, amikor a saját cipősdoboz ajándékukat megosztották velem, mert látták, hogy én nem kaptam és habár ez számomra egyértelmű, számukra viszont furcsa volt. Alapvetően pedig érdekes volt a fordított helyzet, hogy nem én számítottam valakire, hanem a gyerekek számítottak rám, de nem csak egy-egy dologban, hanem úgy igazán. És a pozitívumok mellett szintén izgalmas volt az is, amit magamról tanultam a kinn töltött idő alatt. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen Dévára, jókora tapasztalat, rengeteg élmény és lehetőség a fejlődésre. És ami biztos, hogy felejthetetlen (sajnos túl rövid) szakasz az életünkben. Én már alig várom, hogy visszamehessek, látom magam előtt a gyerekeket nevetgélni, hallom ahogyan kiabálják a nevem és érzem magamon az ölelésüket. Ennél többet nem tudom, mit kívánhattam volna még. Menjetek, menjetek, menjetek, adjatok az időtökből, magatokból egy darabot és töltődjetek fel!
