Kőrösbánya aranybányáit már a rómaiak is művelték, a 15. században pénzverdéje volt. A ferencesek már a középkorban templomot építettek, és a török veszély idején kolostorukat erőddé alakították. A 16. századtól bányái jelentősége visszaesik. 1746-ban a megcsonkított Zaránd megye székhelyévé lesz. A hajdani, jelentősen átalakított vármegyeház a ferences kolostorral szemközt áll. A települést az 1784-es és 1848-as mócvidéki felkelések egyaránt feldúlták, lakosságát megtizedelték.
1634-től a középkori ferences templomot a reformátusok használták. A Dévára telepedő bolgár ferencesek 1728-ban szervezik újra a katolikus plébániát és 1763-68 között a középkori épület támpilléreinek és mérműves ablakainak felhasználásával újraépítik a ferences templomot és rendházat emelnek melléje.
A hatóságok 1950-ben ide internálták Scheffler János szatmár-nagyváradi püspököt és 1952-ben a ferences rendtartomány 37 testvérét (a 3 erdélyi kényszerlakhely egyike lesz így Kőrösbánya). Elöljáróikat 1961-ben bebörtönözték. A szerzetesek egy része 1964-ben hagyhatta el a kolostort, mint kényszerlakhelyet.
(forrás: Gáspár-Barra Réka: Hunyad megye épített öröksége, Vajdahunyad, 2013)
A kőrisbányai kényszerlakhely
1948-ban megjelent a „demokratikusnak” mondott, de alapjában diszkriminatív jellegű kommunista Alkotmány. Az ország gazdasági és társadalmi életének erőszakos átalakításával párhuzamosan folyt a vallásfelekezetek üldözése, felszámolása, illetve működésük korlátozása: az erdélyi történelmi egyházaktól elvették az iskolákat, bennlakásokat, kórházakat, árvaházakat, öregotthonokat anyagi javaikkal együtt. A katolikus Egyház ellenes erőszakos fellépés fokozatosan kiterjedt a Ferences-rendre is. A Ferenc-rend feloszlatását szándékosan halasztották későbbre. Így akarták a rendet terveiknek megnyerni, és a békepapi mozgalom megszervezésében felhasználni. A Román Kommunista Párt végül hozzáfogott a Szent István Királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány felszámolásához. (…)
Ezért 1951. augusztus 20-án, késő este, 11 órakor egyszerre minden rendházban megjelentek a szekusok, megparancsolták a testvéreknek,hogy rövid idő alatt a legszükségesebb dolgaikat csomagolják össze. Teherautóba rakták őket, és Máriaradnára szállították. (…)
Máriaradnán külső kényszerből – egy-két rendtag kivételével – együtt volt az egész provincia: 75 pap, 4 klerikus, és 43 laikus testvér. Összesen 122 személy. Előzőleg a hatóság a máriaradnai kolostorba telepítette a Notre-Dame nővérek lippai öregházát, kb 60 személyt, és a máriaradnai ferences nővéreket, kb. 23 személyt. (…) Az első napon megbeszélést tartottak,és ott a következő három alapelvet fogalmazták meg:
- önként nem oszlatjuk fel a provinciát,
- senki sem hagyja el a tábort,
- ha bekövetkezik a teljese szétszóratás, mindenki saját lelkiismeretére és a Regulára hagyatkozva rendezi tovább az életét. (…)
1952 pünkösd előtti hétfőn váratlanul a Minisztériumból egészen magas rangú küldöttség jelent meg. Röviden tárgyaltak az elöljárókkal, s utána kiadták a parancsot: Máriaradnát el kell hagyniuk! Egyetértve az elöljárókkal, három rendházukat jelölték ki, ahová távozhattak: Dés, Esztelnek és Kőrösbánya. A nővéreknek két kolostorba kellett menniük: a szászvárosi ferences kolostora és a Bukarest Popoesti Leordenben. (…)
Így került Kőrösbányára is 37 atya 1952. május 31-én. A legelső teendőjük az volt, hogy kápolnát alakítottak ki a kolostor emeletén, ahol a lelki élet folyt: közös ima, elmélkedés, lelki olvasmány. A lakás nagyon szűkös volt: egymás hegyén, hátán éltek. Egy szobában még 11-en is laktak. Az élelem elégséges volt. A dévai és a kaplonyi hívek annyit hoztak, hogy volt, amiből a szakács testvérek főzzenek. A hideg beálltáig a szabadban étkeztek, utána a folyosón, később az egyik felszabadult szobában. Az atyák eredményes lelkipásztori munkát végeztek. A hívek mind egy szálig jártak templomba a görög katolikusokkal együtt. A templomot megtöltötték.
A rendőrség elég durván bánt a barátokkal. Be akarták őket szervezni besúgónak is, viszont nem lett senki az. Időközben azért jöttek a szekusok, hogy ellenőrizzék, mindenki ott van-e? Az udvaron sorba állították őket.
Szabin testvér így emlékezik vissza: „Egész éven át a nyakamra jártak: menjek el Kőrösbányáról, hagyjam el a rendet! Megmondtam, hogy ezt nem tehetem meg, mert fogadalmat tettem. Naponta, hetente jártam a szekuritátéra. Levittek Dévára is a szekuritátéra. Ilyenkor nagyon féltem.”
A többi házzal tartották a kapcsolatot. Ők mentek látogatóba, mert buletinjükbe (’személyazonossági igazolvány’) nem ütötték be a D.O.-t, de szóban megtiltották Kőrösbánya elhagyását.
A testvérek főleg nyáron segítettek az embereknek a mezőgazdaságban. A falu búzáját learatták. Mindenkinek szívesen segítettek. A békepapi mozgalmon már túl voltak, és nem foglalkoztak velük. Az atyák a szomszédos plébániákon is kisegítettek, ünnepeken távolabbra is elmentek.
1956-ban enyhült a helyzet: néhányan engedélyt kaptak, hogy más kolostorba menjenek. Közben a helyzet tovább enyhült, s az embereket szabadon lehetett elhelyezni az egyházmegyés plébániákra.
Kőrösbányán Seres Szolán atya maradt házfőnöknek és plébánosnak. Ellenség és jó barát egyaránt elismerte és értékelte Szolán atya lelki nagyságát. Csak egy epizód: egy ortodox férfi barátai javaslatára idegenből felkereste a kőrösbányai kolostort, hogy Szolán atyával beszéljen. De útközben elfelejtette az atya nevét. Megérkezéskor azt mondta: ‘Azzal az atyával szeretne beszélni, aki olyan, mint az Úr Jézus!’ És Szolán atyához vezették.
(Forrás: fr. Bartalis János OFM: Halálra ítélve – Erdélyi ferencesek története 1949-1989-ig. Szent István Király Ferences Rendtartomány. Déva. 2001.)
Csaba testvér így ír Szolán atyáról:
