Kőrösbányai ferences kolostor

Kőrösbánya aranybányáit már a rómaiak is művelték, a 15. században pénzverdéje volt. A ferencesek már a középkorban templomot építettek, és a török veszély idején kolostorukat erőddé alakították. A 16. századtól bányái jelentősége visszaesik. 1746-ban a megcsonkított Zaránd megye székhelyévé lesz. A hajdani, jelentősen átalakított vármegyeház a ferences kolostorral szemközt áll. A települést az 1784-es és 1848-as mócvidéki felkelések egyaránt feldúlták, lakosságát megtizedelték.

IMG_6711n

1634-től a középkori ferences templomot a reformátusok használták. A Dévára telepedő bolgár ferencesek 1728-ban szervezik újra a katolikus plébániát és 1763-68 között a középkori épület támpilléreinek és mérműves ablakainak felhasználásával újraépítik a ferences templomot és rendházat emelnek melléje.

A hatóságok 1950-ben ide internálták Scheffler János szatmár-nagyváradi püspököt és 1952-ben a ferences rendtartomány 37 testvérét (a 3 erdélyi kényszerlakhely egyike lesz így Kőrösbánya). Elöljáróikat 1961-ben bebörtönözték. A szerzetesek egy része 1964-ben hagyhatta el a kolostort, mint kényszerlakhelyet.

(forrás: Gáspár-Barra Réka: Hunyad megye épített öröksége, Vajdahunyad, 2013)

A kőrisbányai kényszerlakhely

1948-ban megjelent a „demokratikusnak” mondott, de alapjában diszkriminatív jellegű kommunista Alkotmány. Az ország gazdasági és társadalmi életének erőszakos átalakításával párhuzamosan folyt a vallásfelekezetek üldözése, felszámolása, illetve működésük korlátozása: az erdélyi történelmi egyházaktól elvették az iskolákat, bennlakásokat, kórházakat, árvaházakat, öregotthonokat anyagi javaikkal együtt. A katolikus Egyház ellenes erőszakos fellépés fokozatosan kiterjedt a Ferences-rendre is. A Ferenc-rend feloszlatását szándékosan halasztották későbbre. Így akarták a rendet terveiknek megnyerni, és a békepapi mozgalom megszervezésében felhasználni. A Román Kommunista Párt végül hozzáfogott a Szent István Királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány felszámolásához. (…)

IMG_6715a

Ezért 1951. augusztus 20-án, késő este, 11 órakor egyszerre minden rendházban megjelentek a szekusok, megparancsolták a testvéreknek,hogy rövid idő alatt a legszükségesebb dolgaikat csomagolják össze. Teherautóba rakták őket, és Máriaradnára szállították. (…)

Máriaradnán külső kényszerből – egy-két rendtag kivételével – együtt volt az egész provincia: 75 pap, 4 klerikus, és 43 laikus testvér. Összesen 122 személy. Előzőleg a hatóság a máriaradnai kolostorba telepítette a Notre-Dame nővérek lippai öregházát, kb 60 személyt, és a máriaradnai ferences nővéreket, kb. 23 személyt. (…) Az első napon megbeszélést tartottak,és ott a következő három alapelvet fogalmazták meg:

  1.  önként nem oszlatjuk fel a provinciát,
  2. senki sem hagyja el a tábort,
  3. ha bekövetkezik a teljese szétszóratás, mindenki saját lelkiismeretére és a Regulára hagyatkozva rendezi tovább az életét. (…)

1952 pünkösd előtti hétfőn váratlanul a Minisztériumból egészen magas rangú küldöttség jelent meg. Röviden tárgyaltak az elöljárókkal, s utána kiadták a parancsot: Máriaradnát el kell hagyniuk! Egyetértve az elöljárókkal, három rendházukat jelölték ki, ahová távozhattak: Dés, Esztelnek és Kőrösbánya. A nővéreknek két kolostorba kellett menniük: a szászvárosi ferences kolostora és a Bukarest Popoesti Leordenben. (…)

Így került Kőrösbányára is 37 atya 1952. május 31-én. A legelső teendőjük az volt, hogy kápolnát alakítottak ki a kolostor emeletén, ahol a lelki élet folyt: közös ima, elmélkedés, lelki olvasmány.  A lakás nagyon szűkös volt: egymás hegyén, hátán éltek. Egy szobában még 11-en is laktak. Az élelem elégséges volt. A dévai és a kaplonyi hívek annyit hoztak, hogy volt, amiből a szakács testvérek főzzenek. A hideg beálltáig a szabadban étkeztek, utána a folyosón, később az egyik felszabadult szobában. Az atyák eredményes lelkipásztori munkát végeztek. A hívek mind egy szálig jártak templomba a görög katolikusokkal együtt. A templomot megtöltötték.

A rendőrség elég durván bánt a barátokkal. Be akarták őket szervezni besúgónak is, viszont nem lett senki az. Időközben azért jöttek a szekusok, hogy ellenőrizzék, mindenki ott van-e? Az udvaron sorba állították őket.

Szabin testvér így emlékezik vissza: „Egész éven át a nyakamra jártak: menjek el Kőrösbányáról, hagyjam el a rendet! Megmondtam, hogy ezt nem tehetem meg, mert fogadalmat tettem. Naponta, hetente jártam a szekuritátéra. Levittek Dévára is a szekuritátéra. Ilyenkor nagyon féltem.”IMG_6720a

A többi házzal tartották a kapcsolatot. Ők mentek látogatóba, mert buletinjükbe (’személyazonossági igazolvány’) nem ütötték be a D.O.-t, de szóban megtiltották Kőrösbánya elhagyását.

A testvérek főleg nyáron segítettek az embereknek a mezőgazdaságban. A falu búzáját learatták. Mindenkinek szívesen segítettek. A békepapi mozgalmon már túl voltak, és nem foglalkoztak velük. Az atyák a szomszédos plébániákon is kisegítettek, ünnepeken távolabbra is elmentek.

1956-ban enyhült a helyzet: néhányan engedélyt kaptak, hogy más kolostorba menjenek. Közben a helyzet tovább enyhült, s az embereket szabadon lehetett elhelyezni az egyházmegyés plébániákra.

Kőrösbányán Seres Szolán atya maradt házfőnöknek és plébánosnak. Ellenség és jó barát egyaránt elismerte és értékelte Szolán atya lelki nagyságát.  Csak egy epizód: egy ortodox férfi barátai javaslatára idegenből felkereste a kőrösbányai kolostort, hogy Szolán atyával beszéljen. De útközben elfelejtette az atya nevét. Megérkezéskor azt mondta: ‘Azzal az atyával szeretne beszélni, aki olyan, mint az Úr Jézus!’ És Szolán atyához vezették.

(Forrás: fr. Bartalis János OFM: Halálra ítélve – Erdélyi ferencesek története 1949-1989-ig. Szent István Király Ferences Rendtartomány. Déva. 2001.)

Csaba testvér így ír Szolán atyáról:

 ”Szolán atya Gyulán született, de mivel az Erdélyi Ferenc Rendnek volt tagja, fiatalok képzésével volt megbízva, a határok átírása után is hűséges maradt Erdélyhez! A kényszer lakóhelyét Körösbányán jelölték ki és ott is fejezte be életét, ott van eltemetve! A helybeli ortodox pap a temetésén azt mondta, hogy az ő román hívei rendszeresen jártak Szolán atya miséjére, annak ellenére, hogy az atya nem tudott románul, de neki nem is kellett tudjon, mert aki rá nézett az Krisztus Urunkat látta benne, és az értette ezt a csodálatos élő evangéliumot!
 Szolan atya 1975 vegrendelete a
A boldog emlékű atyát nem csak az egyszerű emberek, de az ő ferences társai, ahogyan ezt Ervin atya, Antal atya is bizonyítja szentnek tartották! A csatolt  végrendeletét olvasva úgy gondolom, hogy ezen senki nem csodálkozik! Az egész, csak néhány betű, de mekkora szabadság, béke van ezekben a  a sorokban! Bizalommal imádkozzunk, Szolán atyát kérjük, hogy jóságosan járjon közbe értünk!” Csaba t.
Foto: Thaler Tamás