Laura és Lacika,
A soha viszont nem látásra! (soha ne kerüljenek vissza az otthonba, vagy valamilyen más intézménybe, hanem nevelkedjenek otthon. Természetesen bármikor szívesen látjuk, mint látogatót vagy vendéget.)
Két ivói testvérpár, akik két és fél éve érkeztek hozzánk, egy kedves segítő hivta fel a gyermekvédelem figyelmét a szegény sorsú, problémákkal küzdő családra és irányította hozzánk a gyermekeket. Ezekben a gyerekekben olyan remény élt a 2,5 év alatt, hogy mi felnőttek is példát vehetnénk tőlük. Ezek a gyerekek, akkor is tudták, hogy egyszer haza mennek, mikor mi elképzelhetetlennek gondoltuk. A közösség összefogő ereje, a hit, a küzdés és akarat hajtotta a fenyvesek között, viskóban lakó édesapát, rokonait, a falu jószándékú embereit. Sokszor zsörtölődtünk, hogy miért hitegetik a gyermekeket, hogy haza viszik, mert lesz szép nagy házuk, mert ezek a gyerekek nagyon ragaszkodtak az édesapjukhoz és nem akartuk, hogy még jobban sérüljön a kis lelkük.
Már tavasszal amikor haza mentek küldtek nekünk fotókat a házukról és olyan boldogak voltak, hogy elkezdtük hinni, hogy itt tényleg lesz valami. A gyermekeknek lesz otthonuk, nekünk lesz egy igazi elégtételünk és a társadalom számára lesz egy követendő példa.
A hosszú évek alatt sok gyerek be és kikerült otthonainkból, de talán ez volt a legpozitivabb példa, eset amikor búcsút vettünk gyermeinktől. Az, ahogy a gyermekek bekerültek az otthonba, az édesanya alkohol függőség miatt sajnos nem tudott helyt állni a szintén támogatók által szerzett munkahelyen és elhagyta a családot, apukát. Apuka azutántól mindent megtett, hogy a gyermekeit haza vihesse, mert látta, hogy amikor visszahozta őket az otthonba, a gyermekeket hogy meviselte az elválás… vagy amikor telefonon beszéltek, utána a gyermekek könnyes szemmel tették le a telefont… Vagy amikor éppen a Lacika az ivói Erzsébet táborban volt, megpillantotta távolról az apukáját és a szobájába rohant sirni…
A mai napon eljött az apuka, összepakoltuk a gyerekeket, pakoltunk útravalót nekik, adtunk pár jó tanácsot és most mi is könnyes szemmel búcsút vettünk tőlük.
Talán ha a gyermekek nem kerültek volna az otthonba a család rosszabb kölümények között élne ma is. Talán ezek az elválások váltottak ki olyan érzéseket az emberben, hogy valamit tenni kell, mert ez így nem jó. Örülünk, hogy a család támasza lehettünk, míg összeszedték magukat és taplra álltak. Bárcsak az élet az emberek negatív történéseit pozitív eredményekkel jutalmazná… Természetesen ha teszel magadért, az Isten is megsegít!
„Valójában a reményt legjobban a vereség és a kudarc után lehet megszerezni, mert akkor belső erő és keménység születik.” – Fritz Knapp
.
