“Elképzelem mosolyod, könnyeid is tán,
Mikor először hallom, szeretlek anyukám.
Mindezt lefesteném,És életed könyvébe beragasztanám.
Hadd legyen védőburkod az a szeretet,
Mit elmondani nem, csak érezni lehet.
Amíg megszokom lassan a gondolatot,
Mekkora ajándék, mit a sors rám hagyott,
Érzem, ahogy megnyugszol, tán elszenderedsz,
Mennyei békédben egyre csak növekedsz.
S mint zajra szomjazó üres, néma termek,
Úgy várlak, hogy végre törd már át a csendet!”