Először egy borkereskedőnek dolgozott, ahol az áru kóstolgatása hamar átcsapott alkoholizmusba. Tizenhárom éves korára már egész élete az ivásról szólt. Minden keresetét alkoholra költötte, még a cipőjét is zálogba adta, hogy italhoz jusson. Apja megverte, és ráparancsolt, hogy változtasson munkahelyet, azonban már késő volt. Az alkohol rabságába esett, és apja maga is nagyon jól tudta: nem fogja egykönnyen elereszteni.
Matt viszont nem is akarta, hogy eleressze. Inni akart. És csak inni. Barátai később úgy emlékeztek vissza erre az időszakra, hogy Mattet kizárólag az ivás érdekelte, nem ment velük sem táncmulatságokba, sem iskolai rendezvényekre – viszont az italért bármire képes volt. Tizenöt esztendeig kéregetett, kölcsönkért, lopott, csak hogy ki tudja elégíteni függőségét – egyszer még egy vak koldus hegedűjét is képes volt ellopni, hogy eladhassa, és italhoz jusson.
Mindenki lemondott róla – csak a kegyelemmel nem számoltak.
Huszonnyolc éves korában egyszer csak rádöbbent, milyen hamis a boldogsága, milyen hamisak a barátságnak hitt kapcsolatok az életében. Pár napig nem ment munkába, pénzét már elitta, s a kocsma ajtajánál álldogált, hiába várva, hogy valamelyik ivócimborája meghívja egy italra. Ekkor döbbent rá élete ürességére.
Viszolyogni kezdett magától és a barátaitól is; hazament, alaposan meglepve anyját, aki nem szokott hozzá, hogy a fia ilyen korán – és józanul térjen haza. Vacsora után bejelentette, meg akarja fogadni, hogy nem iszik többet. Édesanyja, nem megalapozatlan pesszimizmussal, azt javasolta, csak akkor tegyen ilyen fogadalmat, ha tényleg meg akarja tartani.
Matt szívét azonban valóban megragadta valami – először a saját nyomorúsága, aztán a bűnbánat, majd hamarosan a szeretet. Hosszú évek után először meggyónt, és újra a szentségekhez járult. Először csak három hónapra ígérte meg, hogy józan marad, majd hat hónapra, végül egy egész életre. Kemény, kétkezi munkát végzett, és a szegényeknek adta azt a pénzt, amit azelőtt italra költött volna. Mindennap ment misére, egyszerűen élt, s szigorú volt magához a vezeklésben. Belépett a ferences harmadrendbe. Megtanult olvasni, hogy tanulmányozni tudja a Bibliát és a szentek életét. És ami legfontosabb: soha többé nem ivott egy csepp alkoholt sem.
Mindig alkoholbeteg maradt; a kísértéstől nem szabadult meg. Absztinens évei kezdetén úgy döntött, soha nem visz magával pénzt, mert túl nagy volt a kísértés, hogy betérjen egy kocsmába, és igyon egy korsó sört. Munka után, mikor a barátai inni mentek, ő a templom felé indult; ha nem töltötte volna ki az idejét valamivel, visszaesett volna, tisztában volt vele. „Soha ne ítélj meg túl szigorúan valakit, aki nem tud leszokni – mondta egyszer. – Épp olyan nehéz leszokni az ivásról, mint a halottakat feltámasztani. De mindkettő lehetséges, és Urunk számára nem is nehéz. Csak rá kell hagyatkoznunk.”
69 esztendős korában, Szentháromság vasárnapján éppen lassacskán ballagott a templom felé, misére ment. A több évtizedes kemény munkától elgyötört teste felmondta a szolgálatot, szívrohamot kapott. Úgy halt meg, ahogy élt: egyszerűségben és ismeretlenségben. Azonban aznap indult el a dicsőség felé.