Szeretettel megosztom Anna nevelőnő írását!
Csaba t.
Ismét elnézést kérek, hogy így eltűntem. Megpróbálom beszámolómmal feleleveníteni az elmúlt hetek történéseit.
Előző írásomban említettem a negyedikes lányomat, akivel sokat küzdöttem. Nem kiabálom el, de Istennek hála, megnyugodott. Egy hónap után megengedtem neki, hogy felhívja telefonon a szüleit, előtte azonban elmagyaráztam, miért is tiltottam idáig. Elmondtam, hogy most sem lesz másképp: sírtok csak a testvéreddel és ismét zaklatottak lesztek. Sajnos beigazolódott mindez. A telefonbeszélgetés után zokogva jöttek be a szobámba és elszipogták, hogy már értik, mit miért tiltottam nekik. Egy hét múlva az apjuk felhívta őket. Átadtam a telefont, de a gyermekek nem voltak hajlandóak beszélni vele. Megmondták neki, hogy ameddig nem hagyja abba a mocskolódásokat az anyukájukról, vagy részegen hívogatja őket, addig nem állnak szóba vele. Nem sejthettem mi lesz ennek a következménye, két verzióval számoltam. Az egyik, hogy apuka megjelenik, és kidob engem az emeletről, mondván: ellene nevelem a gyermekeket. A másik kicsit kellemesebb: észhez tér, és nem cirkuszol tovább. Szerencsére ez utóbbi verzió igazolódott be. Apuka elgondolkozott, mit is mondtak neki a saját gyermekei, majd pár hét múlva megjelent a kolostor udvarán és bocsánatot kért tőlük. Azóta a lányok sokkal nyugodtabbak, vidámabbak, elevenebbek. Ismét élik a gyermekek életét, és nem foglalkoznak felnőtt gondokkal.
Az új kislány sem kisangyal. Majdnem minden nap hívnak az iskolából, és elújságolják, hogy mit művelt aznap az órákon. Próbálom nyugodtan és higgadtan kezelni ezeket a dolgait, de nem mindig sikerül. Látom rajta, hogy szeretne jól viselkedni, de valahogy mindig bajba kerül. Bántja nagyon, amikor miatta mérgelődöm, kicsit kezd már elfogadni és megszeretni. Mindennap megígéri, hogy csak miattam megpróbál jól viselkedni: de szegénykémnek nem igazán sikerül.
Pénteken ismét csörgött a telefon, és a következő percekben lánykám újabb iskolai akciójáról értesülhettem. Itt már betelt a pohár. Másnap, szombaton volt a közös kolostori születésnapi buli, amire nagyon készült. Kitaláltam, majd közöltem vele, hogy nem vehet részt rajta. Otthon marad, és elgondolkozik azon: vajon megérte-e pénteken úgy viselkednie az iskolában. Öt percre bementem a szobámba valamiért: ez idő alatt úgy látszik, gyorsan elgondolkozott a kislány. Megszökött ugyanis a lakásból és lement a kolostor ebédlőjébe, ahol a bulit tartották. Nagyon mérges lettem és nagyon fájt, hogy ennyire semmibe vett engem. Bezsákoltam az összes cuccát, majd kiraktam az ajtó elé. Amikor megérkezett természetesen észrevette a csomagjait és a zárt ajtót. Én bentről mondtam neki, hogy ha ő így viselkedik velem, semmibe vesz, akkor én is őt. Amit adsz, azt kapod vissza. Ha te így semmibe veszel engem, akkor engem sem érdekel, hogy a küszöbön alszol vagy a meleg ágyadban. Tudom, hogy ez így radikálisnak és durvának tűnik, de itt most erre volt szükség. A sebész sem halaszthatja el a műtétet, mert sajnálja felvágni a páciens hasát. Babusgathatja a beteget, de az ebbe belehal. Az örökös babusgatással itt sem érünk el semmit.
Ezeknek a gyermekeknek nagyon megkeményedett lelkük van. Egyrészről nagyon sok szeretetre van szükségük, másrészről viszont indokolt és következetes szigorra. Máskülönben elveszítik a kontrollt: mit szabad nekik és mit nem. Mi küzdünk értük nap mint nap, de bennük a túlélési ösztön sokkal erősebb a kötődésnél: ezért nehéz a nevelői munka. Lágynak és keménynek kell lenni egyszerre. Időnként arcul csap egy ilyen eset, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy ők nem a saját gyermekeink. A gyerekek ezt tudják, és soha nem is felejtik el, hogy mi nem vagyunk az igazi szüleik. Ezért is történnek ilyen esetek, amiért nem hibáztathatjuk őket. Korlátozni, keretek közé igazgatni lehet őket, de hibáztatni nem. Gondoljunk csak bele: vadidegenekre kell hallgatniuk. Ráadásul egy kamaszodó gyermek még a saját apjára vagy anyjára sem hallgat. Én is igen eleven kamasz voltam. Néha úgy érzem, most visszakapok minden kópéságot a gyermekektől, amit annakidején én okoztam a szüleimnek. Most már látom: szegényeknek nem lehetett olyan egyszerű velem.
A kislányra visszatérve, leült a küszöbre és ott zokogott. Nem mert sehova menni. Már a buli sem érdekelte. Fél óra múlva persze beengedtem. Szó nélkül bevonult az ágyába és nagyon szégyellte magát. Elért a tudatáig az, amit mondtam neki: azt az embert vágja át, aki szereti és küzd érte. Lekopogom: mióta ez történt, az iskolából sem hívtak még. Remélem ő is megnyugszik végre. Ő egy nagyon zaklatott kislány. Olyan, akár egy törékeny porcelán baba, ami bármelyik percben összetörhet. Még nehezen nyílik meg előttem, nem tud őszintén beszélni az érzéseiről. Most kitalálta, hogy inkább leírja nekem. Leveleket írogat, amit becsúsztat a szobámba. Őszintén ír érzéseiről és bocsánatot kér a tettei miatt. Lassan de biztosan haladunk vele is. Nem olyan régen került hozzám, de megszerettem őt is. Nagyon érdekes személyiség, remélem megtalálom a kulcsot az ő kis életéhez is. Arra már rájöttem, hogy amikor egy csokor virággal érkezik haza, amit az út szélén szedett, akkor biztosan telefonálnak az iskolából az aznapi viselkedése miatt.
A hétvégéket próbálom úgy alakítani a lányok számára, hogy kicsit kizökkenjünk a hétköznapok mókuskerekéből és fellélegezhessünk a hét küzdelmei és megpróbáltatásai után. Ilyenkor főzőcskézünk vagy kirándulunk.
A konyhában nagyon ügyesek, szinte csak az alapanyagokat kell beszereznem nekik. Annyira érdeklődőek, hogy elég elmagyaráznom, mit hogyan kell készíteni, és ők megcsinálják. Nem is nagyon engednek engem olyankor a konyha közelébe. Én már csak a végeredményt élvezhetem. Az első sütögetésnél féltem, milyen állapotban hagyják ott a konyhát. De nagy meglepetésemre még nagyobb rendet varázsoltak maguk után, mint amilyen előtte volt. Látom, kezd természetessé válni számukra, hogy ha valamit tevékenykednek a konyhában, akkor rendet kell hagyni maguk után.
A linkre kattintva: Fotók a lányok műveiről a konyhában:
Több lányom a petrozsényi házban nevelkedett nyolcadikos koráig. Sokszor említették, hogy mennyire hiányoznak nekik a barátnőik, a régi nevelőjük. Addig-addig emlegették, míg egyszer egy szép szombat reggel buszra szálltunk és elutaztunk Petrozsénybe. Amikor a ház udvarához értünk, meglátván régi ismerőseiket, önfeledten futkároztak és sikítoztak. Jó volt látni mekkora örömet okoz nekik a viszontlátás. Az Alapítványnak ezt a házát egy nagyon kedves fiatal pár vezeti. A házvezetőnő szeretettel fogadott minket, körbevezetett a házban. A kisebb lányaimnak mondtam, hogy amíg én elmegyek kávézni a felnőttekkel, találják fel magukat a többi gyermekkel. Láttam a rémületet az arcukon: most mi lesz velünk?
Ebéd után elmentünk közösen a petrozsényi gyerekekkel, kollégákkal a parkba játszani. A hideg ellenére is nagyon jóízűt játszottak. Kisebb lányaim, akik az elején riadtan álltak a ház folyosóján, délutánra már önfeledten játszottak új barátnőikkel. Még egy vacsorára is jutott idő, és rohantunk az állomásra. Hazafelé vonattal utaztunk, több lányom soha nem utazott még vonaton. Nagyon izgalmas volt nekik, főleg, hogy olyan lassan nyomtatták ki a jegyeket, hogy rohanni kellett a vonat után. A végén már futva dobáltam fel őket a vagonokba. A három órás út csupa mókázással és kacagással telt. Össze voltunk zárva, már késő is volt, fáradtak is voltunk, de dőlt belőlünk a bohóckodás. Szépen telt el ez a nap és sokkal jobban összekovácsolódtunk. A lányok többször megköszönték nekem a petrozsényi kirándulást.
Köszönöm a petrozsényi házvezetőnek és kollégáinknak a szívélyes fogadtatást. Igazi jó házigazdák. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy látogassa meg ezt a házat. Szeretettel fogadnak minden vendéget. A gyermekek is nyitottak, kedvesek, egyből megfogták a kezünket és vezettek minket mindenhová. Nagyon aranyosak voltak.
A petrozsényi ház címe és elérhetősége:
Petrozsény – Jézus Szíve Gyermekvédelmi Központ
RO-332029 – Petroşani, 1. Dec. 1918. nr. 73, jud. HD
Telefon: +40-354-109.564
Mobil: +40 751 768 968
E-mail: andrealonhard24@gmail.com; lonhardandika@freemail.hu
Felelős vezető Lönhárd Andrea
Csaba testvér nemrég engem is elvitt kirándulni. Egyik csütörtöki napon csörög a telefonom. A házvezetőnk hívott, hogy másnap reggel 8-kor legyek az atya kocsijánál. Uhhh….pont nem hiányzott azon a hétvégén, hogy napokra elutazzam… Nagyon beteg voltam, de gondoltam pihenek egyet. Nagyon jó kis utunk volt, sokat beszélgettünk. Tanácsot is tudtam kérni egy-egy lányomhoz. Ő mégis csak jobban ismeri ezeket a gyermekeket és az otthoni körülményeiket. Az úti cél Székelyhíd volt. Ott is van egy alapítványi otthon, sok tüneményes pici gyermekkel. Az ottani házvezető szó szerint tárt karokkal fogadott minket. Meglepett, hogy engem, akit nem is ismert, ugyanolyan szeretettel köszöntött, mint bárki mást. Nagyon lendületes, vidám hölgy a székelyhidi ház vezetője. Másnap délelőtt kimentem a gyerekekkel az udvarra játszani. Volt nálam egy csomag gumicukorka, ebből kifolyólag nagy barátságot kötöttek velem a gyerekek. Mindegyik megköszönte és húzta a nyakamat, hogy puszit adjon. Elmondták, hogy náluk úgy kell megköszönni az ajándékokat, hogy puszit adnak érte. Amikor a ház összes gyermeke végigcsókolt, visszaindultunk Dévára. Két napig voltam távol, de a lányaim a nyakamba ugrottak, hogy végre hazajöttem. Jó ilyen fogadtatásban részesülni.
Elérkezett a Húsvét. Szüleim úgy döntöttek kijönnek hozzánk és együtt ünnepelünk. Amikor a lányok meghallották, hogy jön Laci bácsi és Nóra néni, felpattantak és bőszen elkezdtek takarítani. Néztem egy darabig őket, majd közöltem velük, hogy csak 4 nap múlva érnek ide. Nem hagyták abba, mondták: Laci bácsiék meg ne szólják magát, hogy rendetlen.
Amióta itt vagyok Déván, már kezdem megszokni, hogy napokig elzárják a városban a vizet. Nem történt ez másképp most sem. Éppen Húsvét előtt zárták el, amikor nagytakarítást végezne minden család. Szombaton délután 2 órára vártuk szüleim érkezését. Gondoltam, kihasználom, hogy végre újból van víz és addig gyorsan lefürdök. Miután kellemesen behaboztam a hajamtól elkezdve mindent, és ott álltam a kád kellős közepén, egyszer csak elment a víz. Mintha ollóval vágták volna el. Pár percig még könyörögtem a zuhanyrózsának, hogy csak pár cseppet adjon, de láttam reménytelen. Kikiabáltam a lányoknak, hogy a teraszról hozzanak be 2 flakon vizet. A sok vízelzárás miatt 7 literes flakonokban tartottuk a vizet az erkélyen, végszükség esetére. A lányok nagy nevetve be is hozták, és én a jéghideg vízzel leöblítettem magam. Felhúztam egy köpenyt és behívtam őket, hogy segítsenek a hajam leöblítésénél. A nagyobbik lányom öntötte a vizet. Míg én a kád fölé hajoltam, legkisebb lányom a hajamról dörzsölte le a habot. Jót kacagtak rajtam, hogy a nevelőt mosdatni kell. Pár nap múlva meg is kérdezte a legkisebb lányom, hogy nem akarok megint úgy fürödni, mint múltkor?? Kérdeztem miért is? Nem volt annyira kellemes jéghideg vízzel, flakonokkal fürdeni. Mondta: Olyan jó volt magát mosdatni, mintha kicsi baba lett volna.
Erre én szereztem nekik egy hatalmas babát – ami számomra kicsit rémisztő, mert akárhányszor belépek, a szobába, mindig azt hiszem valaki áll abban a sarokban. A lányok lelkesen ezen a babán gyakorolják a fürdetést. Nagyokat nevetnek, mindig mondják olyan, mint amikor magát mosdattuk. Az anyai ösztönük már most éledezik.
A húsvétvasárnap nagyon szép volt. A gyerekek már izgatottan várták a vendégeinket. Reggel mindannyian együtt reggeliztünk a szüleimmel. Az ünnepi reggeli előtt imádkoztunk, énekeltünk. Az éneklést abba sem akarták hagyni. Sokat beszélgettünk, esténként kártyáztunk a lányokkal. Azóta is napi program lett a lányokkal a kártyázás. A nagyokkal römizek, a kicsikkel unózok. Nagyon élvezik, végre fel vannak hatalmazva, hogy megverhetik a nevelő nénit…a kártyajátékban.
A Húsvét hétfő itt sem múlhatott el locsolók nélkül. A lányok előkészítették a piros tojásokat, anyukám süteményét és a tortánkat kidíszítették. Jöttek is szép számmal a daliás legények, illatoztunk is rendesen estére. Elhervadni már biztosan nem fogunk.
Amikor szüleim elmentek, a kicsi lányok megkérdezték, hogy magánál mindig ilyen volt a húsvét? Mondtam, hogy igen. Vasárnapi mise után összeültünk, elfogyasztottuk az ünnepi reggelit, énekeltünk, beszélgettünk. Legkisebb lányom mondta, hogy neki ez volt a legszebb húsvétja. Ha nagy lesz ő is így fogja csinálni. Tényleg szép volt az ünnepi együttlétünk. Szeretik nagyon a szüleimet. Ők azok, akik bebizonyították nekik, hogy ha azt mondják: „Jövünk még hozzátok”, tényleg jönnek és nem a levegőbe beszélnek. Szinte nagyszülőként néznek a szüleimre. A rózsafüzéres lányok kaptak anyukámtól rózsafüzéreket is, nagy boldogan vonulnak le az óta az esti imára a kápolnába. Morzsolgatják serényen a szemeket. Mondták, hogy szüleimért, testvéreimért, és értem szoktak imádkozni. Ők az én kis őrangyalkáim.
A székelyhidi úttal kapcsolatban kibújt a szög a zsákból. Kiderült, hogy Csaba testvér miért hívott engem arra a kirándulásra. Az Alapítvány egy hatalmas ajándékot kapott, én meg egy nagyon szép feladatot. Székelyhídon van egy kicsi szabadtéri termálfürdő. Itt nem valami aqua-parkra kell gondolni, hanem egy szép füves, fás területen két meleg vizes medencére. Ezt a termálfürdőt kaptuk meg ajándékba. Ez az isteni Gondviselés. Az utóbbi években már nagyon nehezen tudtuk átvinni a gyermekeket Magyarországra nyári táborokba vagy fellépésekre. A külföldi táborozásokon is csak az a gyermek vehetett részt, akinek rendben voltak a papírjaik. Az Alapítványnál azonban rengeteg gyermeknek nincsen semmilyen irata, így nyári szünetben sem mehetett sehová. Romániában nem nagyon szerveztek táborokat, csak Magyarországon vagy a környező országokban.
Az Alapítvány most élni szeretne azzal a lehetőséggel, hogy birtokába került Romániában egy strand – és szeretne létrehozni egy alapítványi szabadidős központot. Itt lenne lehetősége sok alapítványi gyermeknek nyaralásra, táborozásra.
De Csaba testvér nem csak a mi gyermekeinkre gondol, hanem elképzelése szerint a környék szegényebb vidékeiről is jöhetnének ide gyerekek. Itt lehetőségük lesz részt venni egy igazi vízparti táborban, étkezhetnek végre naponta háromszor, játszhatnak ők is egy kicsit gondtalanul a mi gyermekeinkkel együtt.
A tervek között szerepel az is, hogy az alapítványi házak gyermekei itt találkozhassanak egymással. Barátságok alakuljanak ki, megismerjük mi is egymást a kollégákkal. Tábortűz mellett esténként énekeljünk együtt, közösséget kovácsoljunk a gyermekek között. Nekem lenne a feladatom a nyári táborok megszervezése. Idén az Irgalmasság éve kapcsán Szent Erzsébet életét dolgoznánk fel a nyári táborokban, mivel ő is az irgalmasság szentje volt. Sokat segített a szegényeknek és a rászorulóknak
Egy közmondás szerint, ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll.
Szent Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!”
Nem csak a táborokban, de az Alapítvány házainál is ez a cél: tegyük vidámmá a gyermekeket.
És ha időről-időre megpróbáltatások is érnek, azért mi is minden reggel talpra állunk, akár csak az a kis fűszál.
A cikkhez tartozó képeket a linkre kattintva tekinthetitek meg:
plus.google.com/u/0/104460359139375970953/posts