Megrázott, mikor megtudtam, hogy pár napja, 55 éves korában…
Csergő Ervin
A Salamon Ernő Líceumban
Kedves Osztálytársam, Kedves Barátom!
A Veled való életközösség, úgy érzem, valamikor a 11. osztály vége felé kezdődött el, amikor észrevettem, hogy ha elmegyek kiflit vásárolni Neked, fontos leszek Számodra, és életünk icipici darabkáját hígy egymásnak ajándékozzuk. Nem tudtam, hogy egyetlen, ami hiányzik nekem, az a szeretet, s a „köszi” vagy amit mondtál, az már teljes szeretet. Emlékszem, az utolsó osztályfőnöki órán Percze Feri méltányolta gyors fejlődésemet — azt hiszem, a közösségi élet irányában — s miközben mondanom kellett valamit, sírtam.
Bizonyára sok könny fogja kísérni ezt az írást is, amíg elkészül, de látva sok ember rettegéssel tele rohangálását vagy bezárkózását, mégis vigasztalni szeretnélek azzal, hogy Isten olyan helyzetekben is jelen van, amelyek emberhez méltatlannak, emberi szempontból bűnösnek vagy kilátástalannak tűnnek. Neki mindig van megoldási lehetősége. Történetemmel szeretném elmutatni Neked, hogy nincs olyan pokol, amelyből Isten ki ne hozhatna, ha Te ezt elhiszed Neki.
Sokszor össze fog zavarodni történetemben a múlt és a jelen, mert sok-sok olyan pillanatot vagy évet éltem át, amely akkor tele volt halálfélelemmel — s ezt megpróbálom érzékeltetni —, de távolról, Isten közbelépése után nevetségessé vagy dicsőségessé vált, és ma már nem szólhatok, csak örömmel róla.
A CSODA
Dombi Tóni bácsitól kezdem a történetet, aki magához hívott zenét tanulni, s aki nagyon szerette volna, hogy pap legyek. Ezt valamikor én is őszintén szerettem volna, de édesapám tanácsa: „fiam, a papságnak nincs jövője, tanulj mesterséget, mert egy mesterember mindig meg tud élni” életre szólóan megváltoztatta a jövőbe vezető utam irányát, s így találkoztam Veled 1977 vagy 1979 őszén. Hogy ne bántsam Tóni bácsit, és hogy ne győzködjön arról, hogy teológiára kellene mennem, lezártam a témát azzal, hogy szerződés köt a I.U.P.S.-hoz, nem lehetek pap. Így nem erőltetett, csak mesélt jó és rossz papokról, miközben, gondolom, hitte a lehetetlent, hogy mégiscsak pap lehetek.
Amikor 12. osztályban feltettük a maturandus-szalagot, felujjongott: „Ha érettségizel, mehetsz a teológiára!” Le kellett hűtenem: a tandíjat, amit a gyártól kaptunk, rég elköltöttük, nincs pénz, ahonnan visszafizetni, azonkívül édesapám hallani sem akar róla, hogy pap legyek. De Tóni bácsi nem hagyta magát. „Gyere, imádkozzunk egy rózsafüzért, hogy sikerüljön neked a teológiára,” — mondta, miközben elkísértem esti körútján. Őszinte sajnálattal nevettem le vélt bárgyúságát. És magamban ki is mondtam: „Imádkozhatsz itt, hülye öreg, mert úgy sincs, mit csinálni. Istentől hiába kérünk olyan dolgokat, amelyeket lehetetlen teljesíteni.” Mégis mondtam vele a rózsafüzért.
Az érettségi után, amikor a szerződés értelmében jelentkeztem a vállalatnál, a titkárnő azzal tért vissza, hogy a tervezett részleg nem épült fel, nincs üres villanyszerelői munkahely, egyoldalúan felbontják a szerződést, szabadok vagyunk, mehetünk, ahová akarunk. Kétségbeestem, mint legtöbbetek. Elkezdtem rohangálni. Édesapámnak nagy múltja volt a faipari vállalatnál. Reméltem, hogy ismeretséggel ott elhelyezkedhetek, de nem jártam eredménnyel. Az építőkhöz akárkit felvettek, de villanyszerelő ott se kellett. Este fáradtan érkeztem Tóni bácsihoz a csőd hírével: sajnos, nem találok munkát…
Nem emlékszem, hogy ordított-e, vagy suttogott Tóni bácsi, de amikor kimondta: „akkor mehetsz a teológiára!!!”, hangja minden robajnál dörgőbben talált a szívem közepébe. Teljesen világossá és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Isten azt akarja, legyek pap. Megtörtént az, amit élettörténetemben egyszerűen így nevezek: CSODA. Nagy betűkkel. Pedig önmagában csőd volt, legalábbis osztályunk villanyszerelői számára.
Ettől kezdve semmi nem érdekelt, csak hogy pap legyek. Mint hatalmas láng lobogott a szívemben ez a tűz, s másnap reggel, amikor Rácz György plébánosnál jelentkeztem szándékommal, erősen csodálkozott. Próbált csitítani, hogy ez szalmaláng. Ha Isten hívott volna, akkor már rég készülnék, rég jeleztem volna szándékomat, s kért, várjunk még egy évig. Ha Isten hívott, jövőben is hívni fog, azon kívül jövőre több felvételi hely is lesz a teológiára… Gondolhatjátok, hogy miután legalább négy év élet dőlt halomba szívem láttára Isten keze alatt — a villanyszerelői pályafutásom —, nem lehetett már engem megállítani…
Isteni vagy emberi számítás?
Látva csökönyösségemet, a plébános engedett. Ideadta a teológiára szükséges tananyagot, s elmondta, milyen egyházi és orvosi papírokat kell beszereznem. És azt mondta: augusztus végén lesz a felvételi vizsga.
Tudjátok, milyen tanuló voltam; a teológiára sem szorgoskodtam készülni. Július közepére kész volt a felvételihez szükséges iratcsomó, a plébános úr tőlem küldte személyesen a postára, hogy ajánlva tegyem fel.
Talán három hét is eltelt, míg jött a válasz: a vizsgát lekéstem, július közepén volt. Tóni bácsival elmentünk megkérdezni, nincs-e pótfelvételi. Nem kacagtak hangosan, de közölték, hogy leghamarabb jövő nyáron felvételizhetek a Teológiára. Közben eszembe jutott, hogy a felvételi ismertető papíron írta, hogy „július 13.”, de, gondoltam, ez évenként változó időpont lehet. Annyira megharagudtam a plébánosra, hogy „egy önfeláldozó, odaadó lelkű ifjút visszautasít, amikor ilyen nagy szükség van papokra”, hogy attól fogva nem mentem a templomába, hanem az örmény templomban kezdtem kántorkodni.
A „két út”
Először segédmunkásként tudtam elhelyezkedni a fűrészgyárban. Már régebb is dolgoztam ott idénymunkásként, nem volt idegen hely. De szeptember közepén, alig két hónappal az érettségi után megkaptam a behívót a katonasághoz, s elvittek Botoşani-ba. Nem volt sem könnyű, sem igazságtalanul nehéz szolgálat. Rengeteget álltam őrségben, s magányomban újra meg újra találkoztam a CSODÁVAL. Vizsgálgattam. Vajon tényleg Isten tette? Nem csak rámagyarázás Tóni bácsi álmaira? Vajon azzal, hogy minden „így jött össze”, tényleg Isten akarata valósult meg? Vagy csak én építgetek álomkockákból várat magamnak?
Talán egy egész év is eltelt rágódásban, amíg kivilágosodott a „két út”. Végkövetkeztetésem ez volt:
Mi kell ahhoz, hogy pap legyek? Milyen a jó pap? Először is jól nevelt, úri ember. Hát ennek nem felelek meg. Sértés kijelenteni szüleimmel szemben, hogy utcagyerek módjára nőttem fel, mert nem igaz, de egy-egy csoportképünkön csak meglátszik belőle valami. Ebből a szempontból tehát nem lehetek pap.
Másodszor a pap tanult, okos ember. Hát ennek semmiképp nem felelek meg. Talán hatodikban volt olyan, hogy otthon minden órára készültem; utolsó években még könyvet se vittem, iskolai füzeteimben csak rejtvények voltak. Hogy be tudtam fejezni az iskolát, és olyan eredménnyel érettségizni, hogy a teológiára elegendő legyen, csak az akkori tanítási rendszernek köszönhetem.
Harmadszor a papnak cölibátusban, nőtlenségben kell élnie. Igaz, hogy mindezideig legközelebb akkor voltam lányhoz, amikor egyik osztálytársunk megkért az érettségi bankett után, hogy kísérjem haza. Útközben kezemet a farzsebébe tette, és otthon, kapujuk előtt elköszönőben megpróbált csókot váltani velem, ami nem sikerült, és szégyenemben szinte a föld alá süllyedtem. Belül éreztem, hogy ez a gátlásosság biztosan nem elegendő a cölibátus vállalására, mert kinőhetek belőle… Csak félretenni tudtam ezt a kérdést. Ez volt az út egyik elágazása, az emberi.
A másik sokkal egyszerűbb volt. Isten miért vitte végbe a CSODÁT, ha nem azért, hogy pap legyek?
Ez a megegyezés született: „Istenem, én tudom, hogy nem vagyok papnak való. Lehet, hogy a CSODÁT te tetted, mert azt akarod, hogy pap legyek. Én megadom az esélyt Neked. Elmegyek felvételizni, s ha mindezek ellenére mégis sikerül a vizsgám, megtörténik a második csoda, és akaratod szerint pap lehetek. De nem kell megtörténnie a csodának. Ha sikertelenül felvételizek a Teológiára, én leszek a legnyugodtabb. Élhetem felhőkből alászállott életemet, s nem kell rágódnom azon, hogy hívásodat netalán eldobtam.”
A második csoda
Ahogy leszereltem, néhány napra rá sikerült villanyszerelői állást találnom a Bútorgyárnál. Alig volt munkám, sokat unatkoztam. Nem foglalkoztatott sokat a tanulás, elkezdtem beszerezni a szükséges iratokat, s most az örmény papot, Zsók Ferencet kértem, hogy indítson a Teológiára. Elolvastam a Képes Bibliát, a Katekizmust, és egy tenyérnyi szabású 72 oldalas egyháztörténelmet. Éppen a felvételi előtt 3 nappal jött Jakab Antal segédpüspök bérmálni, amely szentség felvételére Rácz György plébános készített fel.
Nagyon kevesen tudták, hogy papi pályára indulok, de Tóni bácsin kívül még kevesebben hitték, hogy sikerülhet. Legkevésbé én. Amikor a Teológia udvarán az egyik felvételiző egy nagy, vastag könyvvel a hóna alatt ismételgette, hogy hol és mikor született Izajás próféta, előbb elhűltem. Mit keresek én itt? Annyit tudtam, hogy Izajás próféta is létezik, azonban nem vettem észre, hogy ilyen részleteket is kell tudni a felvételire. De mindjárt lecsillapodtam: Istennel van egy kis tisztáznivaló dolog, aztán hazamegyek, s vége mindennek.
A vizsgám végzetes volt. Azt mondtam, Izsák vitte fel Ábrahámot a hegyre, a rózsafüzér titkait nem tudtam, végig csak nyekeregtem, szégyenteljesen vonultam ki a teremből. Az utolsó vizsga írásban volt, melynek tárgyát előre nem közölték, helyben kellett írni róla, amit tudsz. Ekkor már rég nem izgultam. Amikor azonban a táblára felírták: „A keresztség és a bérmálás kapcsolata”, felujjongtam. Ez a téma alig néhány napos volt a szívemben, a plébános jól elmélyített benne, és két teleírt oldal után a jó munka érzésével adtam át a lapot.
Augusztus közepe táján megkaptam a hírt, hogy felvettek a temesvári egyházmegyébe. Tudnod kell, hogy ahogy az ország megyékre, úgy az Egyház egyházmegyékre van felosztva. Minden egyházmegye élén külön püspök áll, s mindenki abban az egyházmegyében lesz pap, ahonnan származik. De mivel a temesvári egyházmegyében nagy paphiány volt, a püspökök megegyeztek, hogy a jelentkezők közül néhányat átadnak a temesvári egyházmegyének. Nem tudom elképzelni, milyen szempontok szerint válogattak, mert az Izajás-prófétás váradi fiút nem vették fel, pedig biztosan többet tudott, mint én.
Kicsúszott a lábam alól a talaj. Mese nem volt, megtörtént a második csoda is. Nem ujjongtam, inkább izgultam. Elveszítettem életem fonalát, de valahogy mégis látszott egy összefüggés, ami lelkem mélyén adott nyugalmat. Feltehettem volna ugyan a kérdést: „Isten vajon létezik-e egyáltalán”, mert szívem nem volt egészen biztos benne, de nem akartam ebbe a félelem-bunkerbe menekülni. Akartam hinni Istenben, és vállaltam azt az ismeretlen jövőt, amelynek egyetlen szálát sem tartottam kezemben.
A habos torta
Ami eközben a munkahelyemen történt, azt habos tortának szeretem nevezni.
Áprilisban a mérnök benyitott a műhelyünkbe, s megkérdezte, mikor szeretnék szabadságra menni. Csodálkoztam, mert éppen azon gyötrődtem, hogyan menjek el Gyulafehérvárra, hogy ne tudják meg a többiek. Előbb arra gondoltam, betegszabadságot hazudok, de kérdésére rávágtam: június második felében. Nem vagyok biztos ebben az időpontban, de éppen akkorra esett a bérmálkozás 1983-ban. Jutott idő készülésre is (amit alig használtam ki), s úgy jöhettem haza, hogy nem kellett beszámolnom fehérvári utazásomról.
Kimpián Jóska bácsi, az egyik munkatársam, éppen akkorra tervezte szabadságát. Kérésemre szívesen cserélt velem, hogy akkor menjek szabadságra, amikor a legelőnyösebb nekem. Talán ma sem sejti, hogy akkor ő is Isten játékszere volt. Viszont az igazgató fia, aki szintén ebben a műhelyben dolgozott, figyelmeztetett: ha nincs egy év régiségem, nem mehetek szabadságra. Megkérdeztem erről a mérnököt, aki a személyzeti irodába küldött. Ott elmondtam, hogy két hónapot dolgoztam a fűrészgyárban, két hónapja dolgozom itt, közben katona voltam, s szeretnék szabadságra menni. „Nem lehet, — mondta a néni — de gyere holnap, s megnézzük a munkakönyvedet.” Másnap megnéztük, de „valami elhomályosította a szemét”, és azt mondta, mehetek szabadságra. Kiállította a szükséges iratokat, s én eljöttem.
Amikor a szabadság befejeztével munkába mentem, másnap vagy harmadnap hívattak a személyzeti osztályra. „Te nem mehettél volna szabadságra!!!” — rivallt rám a néni. Nyugodt maradtam. „Én elkéredztem, ön állította ki a papírokat…” Kis gondolkodás után azt mondta: „Erre a ledolgozott időre csak négy nap szabadság járna. Egy teljes évre tizenöt. Vegyük úgy, hogy most előlegbe kivetted a tizenöt napot, s a maradék négyet kiveszed jövőben. Rendben?” Hát persze, hogy rendben volt! Egyrészt mindegy volt, hogy szabadságon vagyok-e, vagy munkában, s ha netalán felvesznek a Teológiára, kit érdekel a négy nap!? — gondoltam magamban.
Amikor a szeptemberi munkabeosztás készült, megmondtam a mérnöknek, hogy megyek a Teológiára. Megilletődött, gratulált, és kérésemre csak tíz napra osztott be. Szeptember 18-án kellett jelentkezni Gyulafehérváron.
A személyzetis néni viszont nagyon haragudott. Sokáig gondolkodott, majd azt mondta: „Nézd, én a szabadságod C betűs beírásait kijavítom 8-asokra, mintha végig dolgoztál volna, de nehogy elmondd valakinek!” Nem mondtam el olyan helyen, ahol ártalmas lehetett volna. Csak csodálkoztam Isten megoldásainak játékos gazdagságán.
Talán még a bútorgyár kapusának „jó tanácsát” is érdemes beillesztenem ebbe a füzérbe: „Ne menjen el, higgye el, hogy a világon sehol nem kap ilyen jó munkahelyet…”
Vonaton lógni
Arra már felkészített Fehér Ernő, aki előttem indult, és kántoriskolát is végzett, hogy akiket a papnevelő intézetben találni fogok, nem szentek. Beindult az élet, néhány nap kukoricatörés, aztán tanítás, majd szüret… Kezdtek szövődni a barátságok… Nevelőink szájából egyre több szó kezdett esni arról, hogy a jó papnak milyennek kell lennie, hogy a hivatás mire kötelez stb. Azonnal felállhattam volna, hogy én nem vagyok ilyen, és nincs is rá kilátás, hogy olyanná váljak, amilyennek a jó papot bemutatták, de elfojtottam ezt az érzést.
Nem tudom, közületek ki olvasta még Jack Londontól a Vonaton lógni című novellát. Nekem Czirják Csabi ajánlotta. Arról szólt, hogy ő és társai a megélhetés keresésében hogyan ugrottak fel indulás után jegy nélkül a vonat lépcsőjére, és ugrottak le megérkezés előtt; hogyan üldözte őket a vasúti személyzet, és ők hogyan menekültek ki egy-egy szorult helyzetből. Jack, aki köztük a legügyesebb volt, egyszer kijelentette: „Én leszek az utolsó, akit leszednek a vonatról.” Hősiessége megmaradt a szívemben, s a papnevelő tanárok igényeivel szemben — és társaimhoz mérve magamat — ki kellett jelentenem: „Társaim közül senki sem felel meg ezeknek az elvárásoknak. Tehát mind lógunk a vonaton. Én akarok lenni az utolsó, akit leszednek a vonatról.” Ha Istenen kívül valaki akkor belelátott volna szívemnek ezekbe a mélységeibe, nyugodt lelkiismerettel kijelenthette volna: nincs mit keresnem a papnevelő intézetben. Csak Isten tudta a történet folytatását. Senki más nem tudhatta.
Az első visszapillantások
A teológiai évek külsőleg úgy teltek, mint a líceum utolsó éve. Igyekeztem segítőkész lenni, érte szeretetet kaptam, azaz szükségesnek, fontosnak láttattam magam társaimmal. Istent is szerettem. Akartam hinni, hogy létezik, s bár a szívem biztos volt benne, hogy a CSODÁT Isten tette, az eszem csak botladozott a logika útjain az érvelések között: Azt hittem, tanulással megszerezhető a hit, és ugyanúgy tanítással átadható. Akkor még nem volt világos a szívemnek, hogy az ördög TUDJA, hogy Isten létezik, mégsem HISZ benne. A szeretetről sem tudtam mást (a szívemmel), mint azt, hogy mindenképpen jó érzést szül. De hitről is, szeretetről is, gondolom, megtanultam okosakat mondani.
Harmadéves koromban döbbentem rá, hogy az életem valójában összefüggő történet. Visszatekintve kezdtem megérteni, hogy a plébánosom gáncsvetése nem is volt olyan rossz, sőt, kimondottan hasznomra vált. Mert ha a katonai szolgálat alatt nem rágtam volna át magam a hivatás ajándékán gondolkodással, nem vált volna az enyémmé. Mint nagy, nehéz, zárt dobozt vittem volna magammal egy darabig, aztán eldobtam volna, mert elveszítette érvényességét. Kezdett derengeni, hogy mostohaanyámnak, aki elől a templomba menekültem, fontos szerepe van ebben a történetben. Ha ő nincs, semmiképp nem vitt volna erre az utam. A CSODÁT, hogy nem lehettem villanyszerelő, úgy tudtam elképzelni, mint amikor megyek egy fal mellett, s ez a fal akkora, hogy semerre, felfele sem látszik a vége. Ugyan van valami a túloldalán, de még a gondolata is hiábavalóság: mi lenne, ha odaát lehetnék… ha pap lehetnék… És ez a fal, melynek túloldalára lehetetlen volt jutni, hirtelen leomlott, úgy hogy ez a fele is, a túlsó fele is járhatóvá vált.
A végállomás után
Amikor elkezdtem a hat évet, legalább élethosszúságúnak tűnt, úgyhogy nemigen számolgattam benne semmit. Nagyon meglepődtem, amikor az ötödik év közepén találtam magam, s egész életre szólóan el kellett köteleznem életemet az Egyház szolgálatában. Felfoghatatlanul nagy döntésnek tűnt. Semmi olyat nem találtam magamban, amivel igazán szolgálhatnám az Egyházat. Mivel azonban nem képességeim tudatában, hanem csak annyival indultam, hogy „esélyt adtam Istennek”, tehetetlenül dobtam magam az Ő karjaiba. A diakonátussal megkaptam az egyházi rend szentségét, majd 1989. június 25-én dr. Jakab Antal püspök pappá szentelt.
Nem dobtak le tehát a vonatról, megérkeztem, s tehetségemhez mérten nekifogtam a papi munkának. Első évemet Temesváron, az erzsébetvárosi plébánián töltöttem.
Amikor értesítettek, hogy a temesvári egyházmegyében leszek pap, otthon még habozás nélkül jelentettem ki: „de hát ott is olyan emberek vannak, mint itt, nem?” Kezdtem rájönni, hogy más kultúra más embert jelent. És idegenben egyre rosszabbul éreztem magam. Kértem a püspököt, és a következő évben másik plébániára helyezett, ahol magyar plébános volt. Itt nagyon jól éreztem magam, de világossá vált, hogy az emberek ezen a vidéken a papot inkább értelmiségiek közé sorolják, kevesen veszik figyelembe Istentől kapott tekintélyét. Elfogadtam ezt a helyzetet is, sőt, átalakult a pap-képem, hogy lassan Erdélyben kezdtem idegennek érezni magam.
Közben Aradra magyarul jól tudó fiatal papot kértek, s mivel ez a második plébánia, ahol éppen voltam, nem feltétlenül igényelt két papot, a püspök 1991. szeptember 1-jén az Arad-belvárosi plébániára helyezett káplánnak. Ezzel a plébániával kapcsolatban rossz előérzeteim voltak, mert osztálytársam töltötte itt gyakorlati hónapjait, és beszámolt rossz élményeiről, azon kívül a paptársaim nem győztek vigasztalni, hogy „hadd el, meglátod, jó lesz”.
Amikor új helyemre megérkeztem, az udvaron egy idős pap sétált. Odamentem, s bemutatkoztam: „Csergő Ervin vagyok, az új káplán, gyergyószentmiklósi születésű.” „Maga is székely? Remélem, nem rántunk bicskát egymásra!” — válaszolta. Elhűlt bennem a vér, de mivel minden rosszra fel voltam készülve, nem fájt a fogadtatás. Végül kiderült, hogy egyszerű, imádságos lelkű bácsikával van dolgom, aki nem akarja maga körül forgatni a világot.
Hamarosan otthonosnak kezdtem érezni az aradi életet, és mint pap is igazán hasznosnak láttam magam. Úgy éreztem, az aradiak hamar befogadtak, Aradot is nagyon megszerettem.
A nem-ből lett igen
Teológus éveim alatt kijelentettem, hogy én biztosan nem leszek szerzetes, mert szeretem a szabadságot, a mozgást. Nem tudom elképzelni az életemet egy kolostor falai közé zárva.
Az 1989-es fordulatok után azért mégsem zártam ki a lehetőségét, hogy esetleg szerzetes legyek. Egyszerűsége és rokonszenves hírneve miatt a ferencesség gondolata vonzott leginkább. Tudtam, hogy az aradi plébániát a minorita szerzetesek látják el, de a környéki papság kijelentései nyomán azonban azt is kimondtam: ha szerzetes leszek, minorita biztosan nem leszek. Valójában nem is tudtam, mi az a „minorita rend”. Ami ismeretet a teológián szereztem róluk (talán az én hibám is), az valami utolsó, gyenge rendnek tüntette fel őket emlékezetemben. És találkoztam később olyan pappal, aki hozzám hasonlóan csodálkozott, amikor megtudta, mi is a minorita rend.
Az történt, hogy egyik paptársam, akit nagyra becsülök talentumaiért, Marosvásárhelyen minoritának jelentkezett. Az előkészületi év, a noviciátus után hazajött, s mivel Arad-Belváros minorita plébánia, elküldték hozzánk, hogy segítsen. Amikor megérkezett, ezzel fogadtam: „Hogy lehet az, hogy egy normális ember, mint te, éppen a minoritákhoz megy? Hisz annyi új csoportosulás van, ahol sok mindent tehettél volna…”
Elkezdett mesélni, s ismét leomlott egy fal. Kiderült, hogy a minoriták, azaz a konventuális ferencesek a ferences rend eredeti ága, a többi ág reformokból született. Mesélt a rend történetéről, az ő hivatásáról, az Osimo városban töltött noviciátusi élményeiről, és ki tudja még miről, de amikor néhány nap múlva elment, sehogy sem tudtam elhallgattatni szívem vágyát, hogy menjek én is a minoritákhoz. Pedig az eszem logikusnak tartotta, hogy butaság lenne, hisz hivatás nélkül nem lehet szerzetesrendbe menni, két nap alatt pedig nem lehet hivatást szerezni. A gondolat nem hagyott békén, s a következő elhatározást tettem:
„Elmegyek a püspökhöz. A püspök szava Isten szava. Az lesz, amit ő mond.” Igazságtalan játék volt Istennel szemben, mert biztos voltam benne, hogy a püspök nem enged el. Láttam, mennyit kötötte a kereket két paptársam elkéredzése alkalmával, s milyen hivatás-alátámasztó levelet kellett fogalmaznunk, hogy végül elengedje őket.
Bementem hozzá, — egy sor írás nélkül — ezekkel a szavakkal: „Püspök atya, úgy gondoltam, elmegyek a minoritákhoz.” Ha nem akart volna engedni, százféleképpen megállíthatott volna e szavak hallatán. Ő azonban — és azt hiszem, később csodálkozhatott is magán — ezt mondta: „Menj fiam, neked ott jó lesz.” Szédülten jöttem ki. „Hát mit akar ez az Isten? Én nem ezt akartam hallani!” Később egyházmegyés papok meg is vádoltak, hogy hivatás nélkül léptem a rendbe, mert a hivatást valami vállalkozásnak látták, ami azzal kezdődik, hogy az ember felismeri képességeit.
„Véletlenül” éppen akkor jött a minorita rend legfőbb elöljárója Rómából Aradra, úgyhogy elmondtam a történteket, azt is, hogy a minorita rendről alig tudok valamit, de intézkedtek, s 1993. július 18-án már Rómában voltam, hogy elsajátítsam az olasz nyelvet.
Augusztus vége fele egyik tanár éppen Osimóba ment, ahová a noviciátusra készültem. Hisz képzeletben már a rendházat is ismertem, annyit hallottam róla. Kértem, érdeklődje meg, mikor kell jelentkeznem, s mire lesz ott szükségem. Amikor visszajött, ijedten hallgattam, hogy Osimóban nem tudják, hogy jönni fogok.
A rendfőnökhöz, Lanfranco Serrini atyához siettem, és szinte vádlón kérdeztem: „Osimóban nem tudják, hogy kezdeni fogom a noviciátust…” „Ervin, te Páduában fogod végezni a noviciátust” — felelte. Szelíden, majd óvatos erőszakkal próbáltam érvelni, hogy Osimóba küldjenek, de eredménytelenül tértem haza. Milyen keserűen nyeltem, amikor hátam mögött összesúgtak: „Ha nem volna olyan furcsa az az András atya, aki Páduában a novíciusok mestere…”
Volt már néhány tapasztalatom Isten működéséről, és gondoltam, hogy ha nem látszik is ígéretesnek a jövő, azért idő múlásával mindennek kiderül az értelme. Hej, ha tudtam volna, később hányszor fogom áldani azt az évet, amelytől úgy rettegtem, s amelynek lefolyása alatt oly kevés édes napom volt!
A mélységek mélységeiben
Amikor néha belegondoltam, hogy vajon az egy év noviciátust ki fogom-e bírni, mindjárt eszembe jutott, hogy a hat év teológia után ez meg sem kottyanhat. Hallottam ugyan olyan rémhíreket, hogy valamelyik szerzetesrendben valakinek egy éven keresztül az volt a feladata, hogy egy vascsövet minden reggel 6-kor meglocsoljon, de azzal biztattam magam, hogy a katonai szolgálat alatt és a papnevelő intézetben szerzett lelki és közösségi tapasztalatok után nehéz próbatétel már nem létezik számomra.
Amikor a bemutatkozásnál kiderült, hogy András atya, a novíciusmester pszichiáter is, megörvendtem. Ismétlődő álmaim voltak, melyek egyre inkább aggasztottak. Körülbelül a teológia harmadik vagy inkább negyedik évétől, ha emlékeztem arra, hogy mit álmodtam, az arról szólt, hogy szaladok a vonat után, és nem érem el, vagy ha elérem, nem találom a helyet, ahová ülnöm kell, esetleg rossz irányba megy a vonat. Nagyon ritkán álmodtam arról, hogy katona vagyok, és háborúzunk, de ezeken kívül semmilyen más álomra nem emlékeztem. Tudtam, hogy fontos üzenete lehet ezeknek a vonatos álmoknak, így hát segítséget kértem novíciusmesteremtől. Azt olvastam a pszichiáterekről, hogy az álmokból sok mindent meg tudnak fejteni.
De András atya lehűtött. Az álmok olyan apró szimbólumokra épülhetnek, melyeknek felfedezése évekbe kerülhet — mondta —, inkább foglalkozzunk a mi dolgainkkal. Elkezdődtek a lelki beszélgetések az Istennel és az emberekkel való kapcsolatról, hivatásról, lelki gondokról.
Én pedig napról napra rosszabbul éreztem magam a noviciátusban. Sem vascsövet nem kellett locsolnom, sem bántó szó nem érintett, mégis egyre mélyebbre jutottam, egyre kevesebbszer vettem vidáman lélegzetet.
Egyik beszélgetésen kijelentettem: „Nekem idegen ez a környezet, nem érzem jól magam, de ha már nekifogtam, befejezem ezt a noviciátusi évet.” „Ervin, — válaszolta, — nem kell befejezned a noviciátusi évet. Maradhatsz nyugodtan egyházmegyés pap, de most maradj itt velünk. Még sok mindent megtanulhatsz, s ha kell, én megyek el, és veszem meg neked a vonatjegyet, hogy hazamenj.” Csodálatos nyugalom töltött el. „Tehát nem kell, hogy minorita legyek… Majd ő megveszi a vonatjegyet, amikor haza kell mennem…” Vidáman, könnyű lélekkel hagytam el szobáját.
Akik a pszichológiára támaszkodnak, és Isten furcsaságokkal teli gazdagságából keveset ismernek, azok előre meg tudták volna mondani, amikor Olaszországba indultam, hogy csődbe jut a vállalkozásom. De papságom történetét látva mégis mertem vállalni a kockázatot, hogy „ha nem is tudom, milyen a minorita szerzetesi hivatás”, elinduljak a szerzetesi élet útján. Hisz nem azért mentem a püspökömhöz, hogy Isten szavát halljam!? Nem az lett volna megnyugtató, amit emberi számítással vártam!? Nem az indító hangot akartam elhallgattatni!? Beismerem, hogy terveim ellenére jutottam a szerzetbe. Bebizonyítani nem tudtam, de világos volt előttem, hogy Istent keresem. És Isten tetteinek köszönhetem, hogy Páduába kerültem.
Teltek-múltak a napok, s a depresszió ismét hatalmába kerített. Döntöttem. Hazamegyek. Bementem András atya szobájába, s azt mondtam neki: „Nézd, András, az utóbbi időben sokat gondolkoztam. Azt hiszem, elég alaposan felmértem körülményeimet, hogy a jövőben támaszkodni tudjak erre a döntésemre. Hazamegyek. Tudom, lenne még lehetőség, hogy marasztalj, de ami számomra kicsit is fontos, mindent megvizsgáltam. Azt ígérted, megveszed nekem a vonatjegyet. Hát ezért jöttem.”
Papírt vett elő, s valami ilyesfélét rajzolt rá:
Miközben rajzolt, magyarázta: Ez a két függőleges vonal Ervinnek a lelke. Itt belül — s miközben rajzolt, erősen nyomta a golyóstollat — van egy fekete pont. Valami ismeretlen kérdés, ami választ vár. Meghúzta az első vonalat jobbra. Ervin azt mondja: „Válaszképpen megpróbálom elvégezni a teológiát.” Ervin elvégzi, de nem kapja meg a választ. Első helyén Ervin nem érzi jól magát, új helyre kéredzik. Közben húzta a második vonalat, s írta a válaszomat. A fekete pont, a sötét zóna viszont megmarad. Újra kéredzik Ervin. De a pont marad. Ervin akkor arra gondol: „Talán jó lenne elvégezni a noviciátust”. Közben új meg új vonalakat rajzol, s írja a tettekben adott válaszaimat. De a noviciátus sem adja meg a választ erre az ismeretlen kérdésre. Most Ervin újabb válaszlépést tesz: „Megpróbálkozom egy plébánia vezetésével…” De a fekete pont marad…
Lesújtva roskadtam magamba. Majd rákérdeztem: „S akkor mit lehet tenni ezzel a fekete ponttal??” Egyszerűen válaszolt, s közben keresztet rajzolt rá: „Minden reggel fel kell vinni a keresztre.” Felálltam, a szerzetesi cellámba mentem, s gondolom, sírtam. Egyébként sokszor sírtam a noviciátus alatt. De már eszem ágában sem volt hazamenni, hanem ettől a naptól kezdve, amikor ellepett a belső félelem, képzeletben mindig felmásztam a keresztfára.
A földön
Egyik novemberi reggelen, néhány héttel a fenti beszélgetés után, azt álmodtam, hogy ismét vonaton utazok. Először az álmok sorozatában nyitott kocsin ültem, olyanon amilyennel farönköket szoktak szállítani. A vonat hirtelen jobbra kanyarodott, s én balra legurultam a vagonról, a földre. Nem tudom, már az ágyam mellett álltam-e, amikor kitört valahonnan mélyről, lelkem legmélyéről: „Eldobtál, Uram…” Emberi hangon hallottam a választ — ekkor már az ágyam mellett álltam, kint világos volt, nem sokkal később megszólalt az ébresztő csengő is — és a hang ezt mondta: „NEM DOBTALAK EL. CSAK NEM A TE EMBERI ERŐDDEL KELL FENN MARADNOD A VONATON.” Az, hogy „mert én tettelek oda”, nem tudom, elhangzott-e de egyértelmű volt. Ott, az ágy mellett állva, egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem, a sorsom. Megszólalt az ébresztő csengő, öltözni kezdtem, lementem a templomba, de Istenen és rajtam kívül még senki nem tudta, hogy új ember vagyok.
Nem is kellett végiggondolnom, tudtam, hogy nagy terhet hordoztam azzal, hogy a teológia elején magamra öltöttem Jack London páncélját: „én leszek az utolsó, akit leszednek a vonatról”. Láttam, hogy álmaimat erre a nyugtalanságra kaptam válaszul. Mondanom sem kell, 1993 novembere óta egyetlen egyszer sem álmodtam vonattal. És bár szentté egyáltalán nem váltam, attól a naptól fogva sosem vádolt a szívem: „Méltatlanul lépsz az oltárhoz!” A papi hivatásommal is földet értem, és többé nem vitt válságba (legalábbis eddig) annak a gondolata, hogy jó pap vagyok-e, illetve jó-e, hogy pap vagyok.
Ha nem vettem volna fel a csalás, a hazugság páncélját, — bár ezek szerintem durva kifejezések, csak érzékeltetni szeretném, hogy mindegy, milyen súlyosnak tüntetjük fel tettemet, mert ma már nem kell viselnem —, első éven ott kellett volna hagynom a teológiát. És ma már tudom, Isten szeretete készült erre a november reggeli találkozásra is. Botrányos lenne azt állítani, hogy Isten akarta, vagy Isten vezetett rá, hogy abba a „Jack London-féle” páncélba öltözzem. Maradjunk ott, hogy Isten szeretete így kísérte a bűnös ember akaratát éveken keresztül, hogy a kellő pillanatban megmutassa szabadítását.
Hét év távlatából újra hálát adok Istennek, hogy hivatásomnak új életet ajándékozott, s ezáltal reményt, hogy akár a mezőn szétszórt csontoknak is tud életet adni.
Még egy nem, ami IGEN-né változott
Sajnos, az a pap, akit Isten felhasznált, hogy a minorita rend iránt lángra lobbantsa szívemet, válságba jutott, és megnősült. Belegondoltam, hogy az ő osztályában a teológiát 39-en kezdték, talán tizenötön fejezték be, s azután is többen kiléptek a papi szolgálatból. Ha Rácz György plébános nem húzza át a számításaimat, én is abba az osztályba kerülök…
Ha az osimói noviciátusba megyek, a fenti történetek nem így mentek volna végbe, és…
Láttam, hogy hiábavalóság osztani, hogy történetemben ki mikor teljesítette a saját akaratát — akkor is, ha ellenem volt —, s mikor tudta, hogy az Istenét teljesíti; Isten így vezetgetett évről évre, vagy miért ne mondanám: percről percre.
Tehát a noviciátus végén emberileg számítani lehetett rá, hogy én leszek Arad–Belváros plébánosa. A teológiáról és aradi szolgálatom tapasztalataiból tudtam, hogy sokan szeretnék azt a helyet betölteni, és tudtam, ha oda kerülök, előbb-utóbb bebizonyítják, hogy alkalmatlan vagyok akkora feladat ellátására. Tudtam én ezt amúgy is, de olyan frissek voltak hátamon Jézus pásztorbotjának nyomai, hogy nagy akaratot semmibe se mertem fektetni. Ha Isten akarta, hogy pap legyek, később, hogy minorita legyek, s mindezeken végig vezetett, majd addig tart meg az aradi plébánosságban is, ameddig Ő akarja.
Kérésemre, hogy ne helyezzenek az aradi plébánia élére, a generális atya röviden érvelt: „Ennél sokkal nehezebb időkben fenntartottuk azt a plébániát. Most is fenn kell tartani.” Asszisztense, aki részletesebben ismerte a körülményeket, sokáig győzködött. A lelkipásztori tapasztalatlanságomról és emberi gyengeségeimről akkori tartományfőnökömmel, Tóth Alajossal beszélgettem el, aki megerősített abban, hogy egy plébánia vezetésének nem csupán emberi szempontjai vannak. Így végül, bár az a püspök, aki „elküldött” a minoritákhoz, gyengének ítélt erre a feladatra, miután kijelentettem, hogy vállalom ezt a szolgálatot, megadta a kinevezést.
Mindezt csak bevezetőként meséltem el ahhoz, hogy 1994. október 1-je óta milyen körülmények folytán vagyok én az Arad-belvárosi plébános.
Történt, hogy Temesváron, a második papi helyemen, becsengetett hozzánk egy ember, aki plébániáról plébániára járt megtudakolni, valamelyik plébános nem kíván-e komolyabban foglalkozni a felnőttek keresztény nevelésével. Az ottani plébános idős volt, nem állt szóba ilyen ismeretlen emberekkel. Amikor viszont Aradra jött a társaival, itteni plébánosom, a minorita atya, aki oly emlékezetesen fogadott, őket is befogadta. Elmondták, hogy van egy úgynevezett neokatekumenátus, amelynek célja a felnőttekben feléleszteni a keresztségük tudatát és kegyelmét.
A katekumenátus az Egyházban a keresztségre való felkészülést jelenti. Kissé nagyzolásnak tartottam, hogy katekézisnek (keresztelésre előkészítő beszédnek) nevezik, amiket mondanak, hiszen valami Kiko és Carmen nevű személyekről beszéltek, akik keresték Istent, s a második katekézis után, mivel nekem semmi újat nem mondtak, otthagytam őket. Azután még megismételték kétszer a katekézis-sorozatot, de lényegében egyedülálló hölgyek maradtak meg a csoportban, amely létrejött. Mivel ez a csoport nem mutatott igazi Egyház-képet, mint az új plébánostól, tőlem kértek engedélyt, hogy újból katekézis-sorozatot tartsanak, és megerősítsék a létező neokatekumenális csoportot.
Gondolkozás nélkül NEM-mel válaszoltam. Még a szegény ifjúsági csoportra sem volt időm, azonkívül nem láttam ki a plébánia és a rendház ügyintézéseiből, minek nekem még púp a hátamra?! Hiába győzködött két asszony a csoportból, hogy szinte csodák történnek ott az emberek életében, nem érdekelt. Tudtam, hogy ha én, a plébános nem engedem, akkor a neokatekumenális csoport a plébániámon nem működhet. A katekéták, akik létrehozták a csoportot, szintén próbáltak rávenni, hogy engedjem tovább működni a neokatekumenátust, de hiába érveltek az új evangelizáció szükségességével, hiába a külföldi tapasztalatokkal, hiába a pápai engedélyekkel, nem és nem, nem egyeztem bele.
Hadd fűzzem hozzá azok kedvéért, akik egyházi berkekben kevésbé jártasak, hogy az 1960-as évek elején volt a II. Vatikáni zsinat, mely nagyon sok újat hozott az Egyházba. Kimondta a jelszót: „vissza a forrásokhoz!”, azaz minden közösség és csoportosulás kutassa és valósítsa meg a maga területén azt az életformát, amely az alapítót jellemezte. Gondolni kell itt a szerzetesrendekre is, de a liturgiára, az egyházi élet minden területére is. Harminc év alatt sok új mozgalom született; el kell ismerni, a Szentlélek bámulatos tanúságot tett arról, hogyan vezeti az Egyházat. Erről mind tanultunk a teológián, úgyhogy nem irtóztam egy ilyen „mozgalomtól”, de mivel úgysem tudtam minden munkámat elvégezni, semmiképpen nem akartam vállalni még egy ilyen elfoglaltságot.
Amikor megint megkerestek a katekéták, hogy beszéljenek velem, már ideges lettem. S amikor egyikük feltette a kérdést: „Miért nem akarod, hogy katekézist tartsunk a plébániádon?” — dühösen a szemükbe vágtam: „Na, tartsatok katekézist, majd megmondom, hogy miért nem akarom!!!” Teológiai tanulmányaim nyomán biztos voltam benne, hogy ha nem is tévtanítást, de legalább a tévedés veszélyét be tudom bizonyítani nekik, s véget vetek ennek a cirkusznak.
Mint bíró vagy vizsgáztató tanár ültem be a hallgatóság közé. Talán füzetem is volt, hogy a legkisebb hibára lecsapjak. De ahogy egyik katekézis után jött a másik, úgy lettem egyre kisebb. Egyrészt választ kaptam azokra a furcsaságokra, amit az emberek vallásosságában érthetetlennek tartottam, másrészt számomra is sok ajtó nyílt meg Isten felé… Nem tudom pontosan, mikor és mi által történt meg a lényeges változás bennem. Ami végbement, valahogy ezzel a hasonlattal tudnám érzékeltetni:
Tegyük fel, hogy körülöttem sokat beszélnek a banánról. A banánt a legfontosabb eledelnek tüntetik fel. Rájövök — logikus érveléssel —, hogy valóban a banán a legfontosabb eledel, s elvégzek egy egyetemet, hogy mindent megtudjak a banánról: hol és milyen körülmények közt terem, ki eheti és ki nem, melyek a banán ellenségei és betegségei, mindent-mindent megtanulok a banánról. S akkor jön valaki, hogy órát szeretne tartani a banánról… Érdekelhet engem? Tud valami okosabbat mondani, mint tanáraim, akik megint nagyon okos emberektől tanultak? Nem. De ha ez az ember banánt vesz elő a táskájából… És ha megmutatja az utat a banánliget felé…
Hát ez történt, hogy a teológiát végzett emberből, akinek Istenről lényegesen újat mondani nem lehetett, ugyanakkor nyitott szívű hívő lett, aki képes várni azt, hogy Istenről újat halljon, meglepetést kapjon. Talán hit nélkül mentem a teológiára? Lehet. Az viszont nyilvánvaló, hogy Istennel élő kapcsolatom volt. Érdekes, mégis megkísértett néha a gondolat: „S ha esetleg mégis azoknak van igaza, akik állítják, hogy nincs Isten…?”
Isten azonban olyan utakon vezetett, amelyeket magamtól semmiképp sem tudtam végigjárni, s ha valaki kívülről akart beavatkozni, Isten ott is úgy lépett közbe, hogy az életemről alkotott tervét senki más, csak én húzhassam át.
A katekézis befejeztével már nem úgy ismertem a Szentírást, mint addig, és nem úgy ismertem Isten akaratát, mint addig. Élővé váltak, képessé arra, hogy meglepetést szerezzenek.
Bár mindez hat-hét éve történt, mégis nagyon friss. Sok mindenről, ami megtörtént, még nem látom még, miért kellett megtörténnie. Örömmel fogadtam a hírt, hogy egykori kérésemre válaszolva új katekézist tartanak, s idén tavasszal megalakult a második csoport is. Dehogy púp a hátamon! Lelki életemnek és lelkipásztori munkámnak a tápláléka a velük való foglalkozás.
Történetem utolsó két-három éve olyan közel van, hogy összefüggéseiben semmiképp sem láthatom. Pedig nagyon súlyos dolgok történtek. Remélem, tíz év múlva újra találkozunk, s akkor…
Újra, hálával telt szívvel köszönöm, Barátom, hogy segítettél elindulni.