A nyolcadikos diákjainknak kérlek olvassátok fel ezt az írást!!
Több napközi otthonban is érdeklődtem, hogy hány gyerek ment az évek alatt szakmai képzésre tovább, de sajnos a számok engem elkeserítettek… A szerény képességű gyerekek félnek a városi iskoláktól, inkább nem is mennek tovább tanulni…
Lassan ébredeznek a szakiskolák, sajnos, hogy egy csavarral, most még 1-2 évet előbb ki kell bírni, elméleti oktatással, s csak azután lehet szakmát tanulni! Sajnos az egyszerű képességű gyerekekre nem figyelnek a tanügyért felelősek, de nekünk az a dolgunk, hogy minden nehézségen átvezetve a fiatalokat segítsük szakmába, kenyérbe kerülni, becsületes munkával önmagukat fenntartani.
Ne engedjétek el a gyerekek kezét, a leggyengébbek is Isten drága ajándékai, becsüljétek meg őket és tanítsuk meg őket arra, hogy ők is becsüljék önmagukat, mind akiért Krisztus meghalt a kereszten!!
Szeretettel, Csaba t.
Bevezető helyett mottó: „A székelyudvarhelyi szakiskola tanulói úgy készülnek az életre, a munkára, mint akik tudják, hogy a jó mesternek általános műveltséggel kell rendelkeznie…” (Munkásélet, 1972. 06. 14.)
Önvallomásféle ez az írás, hála az iskolának, ahová szüleim beírattak szakmát tanulni. A reál tantárgyakban való gyengeségemet magam is beláttam, és ők is ismerték a magasabb mércét, amit az akkori rajonközpont, Székelyudvarhely gimnáziuma megkövetelt az akkor már hároméves középiskolája diákjától. A nagy múltú székely iskolaváros, Udvarhely nemcsak a háború után dr. Groza Péter nevét felvett katolikus gimnáziumáról és protestáns-református tanítóképzőjéről volt nevezetes és köztiszteletnek örvendő az ötvenes évek derekán, hanem „agyagipari” néven ismert szakiskolája felé is sok szülő és falusi gyermek kacsingatott.