Az ember leült a fa alá és gondolkodott. Elmúlt évek sétáltak el sorra lelki szemei előtt, évek, melyek soha nem fognak visszatérni.
Sok-sok Ádvent, Karácsony és Húsvét. Látta a roskadásig megterített asztalokat, rajta a finomabbnál-finomabb ételekkel-italokkal. Tornyokban álló húsok, zamatos gyümölcsök, édes sütemények. Látta a pazar karácsonyfát, alatta drága ajándékokkal, luxus cikkekkel. Szülei igyekezetét, hogy minden kívánságát teljesítsék, felesége fáradozását, hogy az ünnepen tiszta legyen a lakás, hogy kedvenc ételeit főzze meg. Látta mindezt és nem érzett örömet.
Az emlékek talán szépek voltak , de nem tudták elfedni az üresség érzését, mely szívét marcangolta. A külső fény nem világította be lelkének sötét zugait. Úgy érezte, valamit elmulasztott, valami kimaradt az életéből. A hiány nagyon fájó volt, égette, szorította, tépte minden idegszálát.
Aztán havazni kezdett, és a tiszta pelyhek lassan beborították a tájat. Az ember kalapja is fehér lett és a fa, mely alatt ült, pompás ruhát öltött. Valahol messze, emberek énekeltek oly szépen, hogy az ember fölállt és elindult. A templom előtt állt meg, az ének onnan szűrődött ki. Most már tudta, hogy életéből hiányzott a legfontosabb: a hit. Csendesen beült a hátsó padba és hagyta, hogy a kegyelem betöltse. Ádventről énekeltek körülötte, a várakozásról, melynek végén meg fog születni a Kisded. Az a Gyermek, aki jóságával, szeretetével, áldozatával megmenti majd az emberiséget. Aki mindig segíti azt, aki bizalommal hozzá fordul, aki senkit nem hagy el és mindenütt ott van.
Túl a sok fényes, csillogó, drága ajándékon, ott ragyog Jézus, aki minden ember számára a legtökéletesebb ajándék. Semmire sem vágyom, csak arra, hogy az Ádvent végén, szívemben is megszülessen a Megváltó.
Kolozsi Noémi Bernadette
2016-12-04