Így tovább folytatta a tanító gondolatát…- az érték, ami most a kezetekben áll, az legyen örökre bennetek, kíserje utatok… Igazából megvalva, amikor összegeztük az osztály értékeit, úgy elkeseredtem, inkább szerettem volna fő értéknek a családot, vagy még annyi jó dolog létezik, miért a remény? Mikor rám került a sor, hogy kiáltsam ki a legfontosabb értékemet, a tanító csodálkozó szemmel rámnéz, és azt mondta, hogy ő is ezt választaná. Szégyenkezve leültem, és elkezdtem gondolkodni.
Annyira foglalkoztatott a gondolat, hogy tényleg eddig életemet kísérte. Fából készítettem egy nyakéket és ráírtam „hit, remény, szeretet”. Mindig velem volt, valójában fából vaskarikát faragtam. Fából volt de szívembe kovácsoltam, és ott örzöm, még a mai napig is, habár, már nem súrolja nyakam, a kis készítmény. Jó lenne, ha mindenki szívében ott lenne ez a három szó. A hit, a remény, és szeret, vezéreljen tégedet.
Soha nem felejtem el azt a helyzetet, amikor egy félreértés ellenem hárult, ekkor úgy éreztem, hogy legszívesebben eltűnnék egyszerűen, mint egy kismanó. Bezárkoztam a szobába, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Szorongtam, elhitettem magammal, hogy bűnős vagyok, nem vagyok méltó senki társaságára. Egyszerűen becsuktam a szemem, és azt képzeltem el, hogy Jézus áll előttem, és szeretettel megfogja a kezem, én meg minden erőmmel belekapaszkodtam, és nem mertem a szemébe nézni, leroskadtam előtte. Miután véget ért a látvány ceruzát vettem a kezembe, és szinte megállás nélkül ezt az érzést kivetítettem a lapra. Ez a kép áll most is előttünk, ott lapul a kezem, Krisztus tenyerén, amint kivezet a sötétségből, az ujjai pedig a világosság fele intenek.
Lelki erővel töltödtem fel, és úgy éreztem, hogy már látom az utat a kijárat felé. Jézus keze kivezet a sötétségből, a reménytelenségből a konkollyal tele földből, amely elfojtja bennem a reményt.
Ekkor éreztem igazán, hogy az én reményem, maga Jézus Krisztus.
Kedves olvasók azért meséltem el ezt a kis történetet, mivel így tudom a legjobban kifejezni azt, hogy akkár milyen mélyverembe is esünk, nem kell tovább furnunk a lyukat, hogy a kötél ne érjen el. Biztos vagyok benne, hogy mindig log ott egy kötél, ami arra várakozik, hogy segítsen. Akkár Jézus Krisztusban, fogózkodunk, akár az imába, de szükséges, hogy meglegyen bennünk az az akkarat az a lelkierő, amivel meg tudjuk fonni azt az erős kötelet.
Nemrégiben olvastam egy történetet, egy szegény emberről, akinek az egyetlen lova, a kiszáradt kutba esett. Akkárhogy próbálták kihúzni nem sikerült. Végül, már azt tanácsolta az ember, hogy haggyák abba már úgy is öreg, és vézna szegény, inkább temessék eleve el a kútba. Elkezdtek földet lapátolni rá, de a ló mindig lerázta magáról a főldet és alátaposta. Így minden egyes földdarab után, feljebb és feljebb került, addig amig szép lassan kijutott a kútból. Ez a ló is kimenekült a mélységből. Így kell mi is, leráznunk magunkról a fájdalmat, legyen bennünk az újrakezdés öröme. Mint ahogy Csaba testvér írja az ”Iránytű a végtelenhez” című könyvében, hogy úgy kéne, reagáljunk a nehézségekre, mint egy GPS. Mindig tudja a helyes utat, még ha le is térünk a kijelzett útvonalról, akkor is újratervez. „újratervezés” hallhatjuk a megnyugtató szót. Ez a kis szerkentyű, nem ismer lehetetlent. Amikor elcsángáltunk a munkatársakkal egy idegen városba, számunkra lehettelennek tünt a kijárat, forogtunk egyhelybe, reménytelenűl, mire a társunk mérgesen rászól a navigációs rendszerre, hogy na lássuk most mit szol a GPS (Andrea) repüljünk fel? Egy szóval sem választotta ezt a lehetőséget. Szintén újratervezést halhattunk. Akkár millyen nehézsébe esünk, gondoljuk át, a további utat. Igen most én itt vagyok ez és ez történt velem, hogyan tovább tervezzük át a gondolatainkat. Hányszor kapunk olyan híreket, amelyek lesújtanak, és azt mondjuk, hogy ez nem lehet igaz, kész többet nem folytatom tovább, hiszen semmi értelme. Ha jól átgondoljuk olykor a helyzetet, akkor nem is tűnik olyan szörnyűnek, lehetetlennek, hiszen meg lehet oldani, egy kis ötlettel kreatívan új terveket szőhetünk magunknak. Mit értem volna azzal, hogy kétségbeesek, tovább szomorkodok, habár az illető egy banit nem hagyott rajtam mindenki előtt. Mit tehettem, írtam egy szép levelet neki, aminek a hangzása olyan volt, mintha, azelőtt felmagasztalt volna. Mondhatom az a személy hozzám jött megölelt, és könnyes szemmel annyit mondott, hogy köszönöm. Nekem ez elég is volt, láttam rajta, hogy megbánta, amit tett és rájött, hogy tévedett.
Kedves olvasók én kívánom, hogy mindenki lelkébe kovácsolodjon a remény. Építsük fel a reménység templomát, szeretettel, türelemmel, jósággal és minden célunk, tervünk, Isten akkaratát kövesse. Mivel Isten a végtelen szeretet, jóság, igaszság, egészség, értelem, bölcsesség, harmónia, béke, szépség, fényesség megtestesítője.
Bojoievschi Éva
Pszichopedagógus