Márton Áron írása, 1933

Márton Áron, A kiszélesített iskola

A kiszélesített is­ko­la, vagy az iskolán kívüli népművelés az a problémánk, ame­lyet ta­po­ga­tunk, na­gyon műkedvelő módon itt-ott meg is kezdtünk, de gyökerében nem fog­tunk meg. Pa­nasz­ko­dunk – újabban elég sűrűn –, hogy népünk el­ma­ra­dott és rossz, hogy különösen az ifjúság elveszítette az apák tisz­tes erkölcsi érzékét, fa­ji és keresztény tájékozódó képességét. Rom­lik s az ősök szent ha­gyományaihoz mind hűtlenebb lesz. Gyökértelenül, a vallásos talaj­ból ki­sza­kad­va, romboló eszmék hátán a romlás lejtője felé sodródik.

De hát hogy­ne len­ne így? A mos­ta­ni ifjúság nyíló sze­mek­kel a háború véres esz­ten­de­i­ben lépett a vi­lág­ba. Ap­ja kint ve­re­ke­dett a nagy mészárszék va­la­me­lyik frontján. Az is­ko­la háborús is­ko­la volt s itt­hon háborús, meg­bom­lott erkölcsök. Szülői felügyelet és ren­des ok­tatás nélkül kezd­te az öntudatos életet. Vagy ha nem, ha ezek meg is vol­tak és meg is van­nak, mégis mi le­het abból az ifjúságból, me­lyet magára ha­gyunk éppen ak­kor, ami­kor az életben való tájékozódáshoz szükséges leg­ele­mibb, ko­moly is­me­re­te­ket nem sze­rez­te meg s határozott lel­ki al­kat kijegecesedése még meg sem kezdődött? Mi le­gyen belőle, ha ráhagy­juk a jel­lem formálását a jó és rossz ösztönök min­dig bi­zony­ta­lan kimenetelű harcára, az is­me­re­tek pótlását, az életkérdések között való eligazodást pe­dig az üzleti serénység, vagy a rossz szán­dé­kú érdeklődés munkájára?

Szükségleteink meglátására sok­szor az előre ju­tott külföld példája szok­ta szemünket fel­nyit­ni. A népművelés terén az iskolapéldát Dánia ad­ja. A dán nép Norvégiától való el­sza­kadása idején vi­gasz­ta­lan állapotban volt. Szegényen, műveletlenül, az al­ko­ho­liz­mus és más nagy népi bűnök po­lip­kar­ja­i­ban ver­gő­dött a tel­jes pusz­tulás szélén. Az értelmiség idegenül és hi­deg közönnyel állott a nép ba­ja­i­val szem­ben. S a nép sem érzett közösséget a tőle érzésben, életmódban, műveltségben távolálló felsőbb ré­te­gek­kel. Egy nép fi­ai vol­tak, mindkettőjüket a megsemmisülés sötét végzete fe­nye­get­te s az összefogás, a mentés és menekülés feltételei hiányoztak.

Ek­kor Grundtwig Frederic prédikátor vállon ra­gad­ta és felrázta az elalélt nem­ze­tet. Járt, tanított, lelkesített, szer­ve­zett. Apró kunyhókban összegyűj­töt­te a fáradt meg­adással halálra készülő nép fi­a­it. Tanított ne­kik iro­dal­mat. A dán iro­da­lom művein át eléjük varázsolta a dán nép esz­mei alakját, meg­mu­tat­ta a néplélek halált rejtő nagy bűneit és életet hordozó erényeit, feltárta a nyelv szépségeit, összefogó erejét. Tanított történelmet. A múlt felidézésével, a le­tűnt századok eseményeinek ismertetésével le­szed­­te az em­be­rek szeméről az elválasztó hályogot. A múlt eseményeiben, tanulságaiban meglátták a társadalmi rétegek, hogy összetartoznak, a ta­nult em­ber fel­is­mer­te ta­nu­lat­lan vér sze­rin­ti testvérét, aki­vel a jövőért együtt kell dol­goz­nia, ha élni akar. Tanított földrajzot. A szülőföld és hon­is­me­ret meg­sze­re­tet­te a ha­zai rögöt. Ne­vel­te a népet. A ke­resz­tény erkölcsök és az is­ten­ben való hit felszításával megvilágosította a sötét je­lent, benyúlt a lel­kek­be s a bol­do­gabb, szebb élet megteremtésére képes és al­kal­mas új erőket vert fel.

Ma különösen tetszetős ki­fogás le­het, hogy jöj­jünk előbb gazdasági ter­vek­kel. Földrajzzal, tör­té­ne­lem­mel, erkölcsi tanítások­kal s még gazdasági is­me­re­tek közvetítésével sem menthetünk népet. Nem tartóztathatjuk fel éppen a szegénység kö­vet­kez­té­ben meg­gyor­sult erkölcsi züllést. Mind­eb­ben le­het sok igaz. Paupertsa maxima meretrix. A szegénység sok er­köl­csi és nem­ze­ti bűnt meg­hiz­lalt, apró hi­bá­kat fekéllyé rot­hasz­tott, me­lyek ma, mint terjedő kelevények, rág­ják és csúfítják a nép testét. Ez igaz. De nem sza­bad elfelejtenünk, hogy a nagyhangú gazdasági szólamok ide­je lejárt. Ne­he­zebb, mint bármikor a meg­se­gí­tés al­kal­mas útjait és módjait megtalálni. Bármennyire becsületes le­gyen a szándék, bármennyire kivehető és hasz­nos a terv, ezen a téren annyi­szor becsapták a népet, kihasználó tö­rek­vé­sek­kel, vagy utó­pisz­ti­kus álmokkal annyi­szor lépre vitték, s a reánk sza­kadt mos­ta­ni csőd min­den ilyen­nek úgy el­vet­te a hitelét, hogy úgyis csak bizalmatlan­ság­gal és meg nem értéssel válaszolna. Na­gyon idejében jönne egy nagyvonalú s egészséges gazdasági prog­ram is, de ta­pasz­tal­hat­tuk, hogy a megva­ló­sí­tá­sá­hoz el­en­ged­he­tet­len előfeltételként szükséges az egységes népi gondolkozás és az egy célba beállítható népakarat. Ez pe­dig ma még hiányzik. Hogy a dán nép anya­gi és szel­­le­mi műveltségben hová érkezett meg, az közismert. S hogy ez a bámulatos eredmény, ez az álomszerű bol­dog világ Grundtwig előttünk vázolt népmű­ve­lő munkájának eredménye, az is bi­zo­nyos. Tehát mi is csak az alapvetésnél kezdhetjük.

Népünk lelkében ide­gen szel­lem elidegenítő esz­méi fu­ra­kod­nak előre. Tanítsunk iro­dal­mat. A nyelv volt min­dig leghűségesebb kísérőnk. Ez pat­to­gott az ősök ajkán. Ezen ke­ser­gett a Rodostóba száműzött ma­gyar. Bánatunkat, dicsőségünket s örömünket is, ha volt, ezen fejezték ki költőink, művészeink. Iro­dal­munk gazdagságában és színvonalban is ve­te­ke­dik a nagy nem­ze­tek irodalmával. Remekműveink tar­tal­mi ismertetése útján ismertes­sük meg a népet az ezer változatú, dús-színű ma­gyar élettel. Az iro­dal­munk­ban tömegesen található nagyszerű raj­zok­kal tárjuk elébe a ma­gyar lélek érzés- és gondolat­vi­lá­gát, becsületes, egyszerű esze-járását. Érezze meg a nyelv sok ízét s a ben­ne rejlő, összetartó, szegénynél és úrnál egy­azon lel­ket mutató erőt.

Idézzük meg a múltból az apák szellemét. Tanítsuk meg, hogy a fa­lut mi­kor ve­tet­te az idők áramlása part­ra, s hogy ver­tek gyökeret a ben­ne élő családok. A százados har­cok a létért, a foly­to­nos küzdés külső és belső ellenséggel, a belső széthúzás min­dig el­kö­vet­kezett átka, s az egymásra omló idők kavargó ese­ményeiből le­vont tanulságok fa­ji öntudatát erő­sí­tik. Ha az élet gond­ja ide­gen környezetbe űzi is, ezer szál és ezer érzés fog­ja visszahúzni.

Az ő húsából való jel­le­mek megtanítják összefogásra, nagy célkitűzésekre és ki­tartásra.

Ren­ge­teg művészi haj­lam és érték van népünk­ben. Alkalomszerűen mu­tat­juk és dicsekszünk is ve­le. De ar­ra nem tanítottuk meg, hogy azt ho­gyan őrizze, eset­leg ho­gyan értékesítse s ho­gyan tehetné szebbé a ma­ga életét, háza táját, a fa­lu külső rendjét a rendelkezésre álló eszközökkel.

Egészségügyi szempontból sok he­lyen elszomo­rító állapotok van­nak. Pusztán a felvilágosítás hiánya mi­att betegségek ti­ze­de­lik so­ra­in­kat és sorvasztják a felnövő nemzedéket. Itt is kötelességeink van­nak. De az iga­zi népművelés nem ma­rad­hat meg a népművelés iskolás ténykedésénél. Csak is­me­re­te­ket közölni nem elég. Az iga­zi cél a jel­lem nevelése, az, hogy mind­ez­zel a gyer­mek- s ifjúkorban fel­ser­ken­tett képességeket úgy fejlesszük tovább, hogy az ifjú tud­jon magának ne­mes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lel­ke­sed­ni és dol­goz­ni.

S még va­la­mi. Földet rengető megrázkódtatások bizonytalanságában élünk. Az egész világ nyug­ta­lan és lázasan ke­res. A néphez való közeledés tehát őszin­teséget, becsületes szándékot kíván. A népmű­ve­lést külföldön is vallásos ala­pon kezdték és foly­tat­­ják. A nép életének min­den­na­pi körülményei min­­den­na­pi bizonyság Is­ten mel­lett. Dol­go­zik, töri ma­gát, verejtékével puhítja a kemény rögöt, s meg­fe­szí­tett munkája után azt látja min­den­nap, hogy az eredmény a Fennvaló kezében van. A nép, ame­lyik a természetben él s a természet erőit köz­vetlen közelről szemléli, lel­ke mélyén min­dig vallásos. Urak, s a társadalom felsőbb, vékony rétege meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak azt a könnyelműséget, hogy a vallás ke­mény igazságai he­lyett tu­dománnyal kendőzött, ba­bonába bur­kolt rend­sze­rek emésztgetésével bíbelődjék. Leg­fel­jebb be­le fog pusz­tul­ni. S az egészséges nép­test a rot­hadt anya­got az un­dor egy csuklásával ki fog­ja magából öklendezni az élet nagy emésztőgödrébe. De létünk biztosítéka a nép az­zal nem le­het kísérletezni. A li­be­ra­liz­mus ne­velt­jei tartsák meg a múlt század nagyképű felvilágosítottságát ma­guk­nak. Az új megváltó eszmék meg­gon­do­lat­lan hirdetését pe­dig hagy­juk azok­ra, akik egyéni előnyökért képesek lelkiismeretlenül játszani tömegekkel, azok vérével, életével, leg­szen­tebb értékeivel.

A nép szik­la, amely­re egy nem­zet élete biz­to­san épül. Porlasztó erejű gon­do­la­tok­kal ne fúrjunk alája, ha azt akar­juk, hogy ez az élettel zsúfolt televény, amit a nép je­lent, még az egészséges nemzedékek sza­ka­dat­lan sorát ad­ja s bol­do­gabb, erős em­be­rek­kel csinálja tovább a történelmünket.

A népművelés három tényezőnek a fel­ada­ta. Elő­ször természetes hi­vatása az Egyháznak. Az Egyháznak általános küldetése van a tanításra. Európa és a világ is mai kultúráját ne­ki köszönheti. A ha­ladás az egyet­len és kizárólagos hordozója volt századokon át. Míg az államhatalom szükséges önvédelemből vagy ha­tal­mi vágyból ha­da­ko­zott, kultúrát rom­bolt s a nyers erők csattogó zajával a szel­lem elmélyedő munkáját csak za­var­ta, az Egyház épített, ápolta a lélek tehetségeit. A középkorban egyedül törődött az iskolázással. S ami­kor és ahol azt kivették kezéből, végeredményben min­dig az állam járt rosszul.

Másodszor a népművelést rá kell építeni az ele­mi iskolára, mint természetes alap­ra. An­nak a munkáját van hi­vat­va tovább foly­tat­ni. Val­lom, hogy sem a temp­lom, sem az is­ko­la önmagában nem elég. Sem a pap, sem a tanító nem tet­te meg kötelességét, ha az is­ko­la, il­let­ve a temp­lom fa­lai között ma­rad. Egészen természetes, hogy a tech­ni­ka mai fej­lett fokán, ami­kor a gon­do­lat­nak nin­cse­nek térbeli korlátjai, a nép na­gyobb része ide­gen eszmék hatása alá kerül és elnevelődik. Ha mi nem neveljük, ne­ve­lik mások s az eredmény az lesz, hogy idegenül, sőt ellenségesen fog szem­beállni természet sze­rin­ti vezetőivel és saját intézményeivel.

A har­ma­dik tényező a népművelésben társadalmunk értelmiségi rétege. Min­de­nik tag­ja va­la­mi­lyen tudás bol­dog bir­to­ko­sa. Sze­rez­te azért, hogy megéljen utána, de az is kötelessége, hogy népe érdekében önzetlenül is értékesítse. Min­den nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud ter­mel­ni. S ad­dig él, amíg életét a saját erejével tud­ja táplálni. A békebeli középosztály azt hit­te, hogy min­dent meg­tett, ha va­la­me­lyik po­li­ti­kai párthoz nyíltan csat­la­ko­zott s a népet tollas-bokréták és lobogó zászlók alatt a tokányos választások­ra fel­ve­zet­te. Az árát ke­ser­ve­sen fizetjük. De legalább most össze kell szednünk ma­gun­kat. Megdöbbentő tények fi­gyel­mez­tet­nek. A ti­zen­ket­te­dik óra utolsó negyedében va­gyunk. Is­ten segítségén és két ma­rok­ra fo­gott aka­ra­tun­kon kívül más erők nem állnak rendelkezésünkre. De ez­zel min­dent megtehetünk, ha becsületes összefogással munkába állunk. Gazdasági különbözőségek ma alig van­nak közöttünk. S ami még van, a világválság és az állam gyarmatpolitikája ha­mar el fog­ja tüntetni. Erdélyben egyformán ron­gyo­sok leszünk mind, akik ma­gya­rok va­gyunk. S ha nép és értelmiség őszintén megtalálja egymást, meg­lesz az egységes gondolkodás, az egymásért végzett mun­ka megszünteti a most még elválasztó idegenkedést s ak­kor a vezetőihez bi­za­lom­mal viseltető, egy gondolkozású nép a gazdasági célkitűzéseket is meg tud­ja valósítani.

Konkrét indítványom tehát ez: 1. a Népközösség min­den egyes ta­go­za­ta keretében a pap, tanító és he­lyi értelmiség arravaló része alakítson egy népművelő bizottságot; 2. ez a bizottság dol­goz­za ki az évi pon­tos mun­ka­prog­ra­mot, és mindjárt az egye­sü­le­ti élet meg­in­dulásával kezd­jen a munkához; 3. az iskolafenntartó főhatóság pe­dig ad­jon irányel­ve­ket, szer­vei útján szor­gal­maz­za és őrizze el­len a népművelést.

Tu­dom, hogy mind­ez munkatöbbletet, több fá­radt­­ságot, az ed­di­gi­ek mel­lett újabb megterhelést je­lent. Anya­gi ha­szon nincs belőle, sőt gyak­ran anya­gi áldozatot is fog követelni. Azon­ban, ha az el­süllyesz­tés felé ve­sze­del­me­sen lökődő népünket meg akar­juk men­te­ni és a saját kötelességünket nem akar­juk megint le­ta­gad­ni, vállalnunk kell. Széchenyi Ist­ván mond­ja a Stádiumban: “Mi, em­be­rek, jövő ma­gas­ságunknak csak egy ilyen ala­csony lépcsőjén ál­lunk még… Hát még mi, magyarok!” S hozzáte­szi: “Előre tehát lel­ke­sek, álljunk elő s fus­sunk más nem­ze­tek­kel ver­senyt a tökéletes felé.” A leg­na­gyobb ma­gyar biz­tatása nekünk különösen szól. Erőnk a lelkesedés. És ez mindenható! Ha a lerongyolódott ma­gyar értelmiség, a tizenöt év nélkülözéseivel meg­kínzott tanár- és tanítótestülettel az élén fel­is­me­ri hi­vatását, ez a csu­pa ron­gyos, de lázas szemű kis csa­pat a világ egye­te­mes bo­ru­latában is olyan ke­resz­tény életet fog itt felszítani, hogy nincs az al­vi­lágnak az a vi­ha­ra, amely be tud­ja kor­moz­ni, s egy népet olyan mélyre vert ezer ágazású gyökér­zettel fog megkötni, hogy apái földjéről sem történelmi föld­indulások, sem go­nosz szándékú po­li­ti­kai sze­lek nem tudják eltépni.

(El­hang­zott a gyergyószentmiklósi ka­to­li­kus nagygyű­lésen, 1933. szep­tem­ber 2-án)

Márton Áron kezdőoldal

Márton Áron az interneten

Az írás forrása: http://www.romkat.ro/?q=node/3363