Gyermekeinknek építsünk regényből várat, hírből holnapot és szeretetből hazát, hol jó a testvéreknek együtt lakni!
.
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Juhász Ferenc emígy búcsúzott az író temetésén:
„Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadúlt fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: »Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.« Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod,
otthont-kereső Otthontalan. Ez a mondat világló és szivárványos és csillag-hímporos műveid szíve, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat árván, nem vacoghat foszforeszkálva a csönd-poros űrben. Otthon kell lennünk valahol a világban, s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres, gyászhímzésű és tűz-irgalmú, arany-álarcú és gyémánt-vértű, virág-szagú és bánat-erjedésű szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden műved, jövőbe-induló drága Barátom, Tamási Áron.
Ezzel indultam én is, a Dunántul Ábelje, jövőt-hódító daccal
és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan sza-
vaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem
volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia,
lentiek-küldötte: Tamási Áron.”