Gyulai Pál
Éji látogatás
Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában.
Zivataros, hideg éj van,
Édesanyjuk künn a sírban.
Édesanyám! Édesanyám!
Altass el már, úgy alhatnám!
Mond az egyik, s el nem alszik,
Sóhajtása föl-föl hallik.
Beteg vagyok édesanyám!
Hol maradtál, nem gondolsz rám?
Mond a másik, s jajjal végzi,
s a fájdalmat kétszer érzi.
Édesanyám, gyújts világot!
Nem tudom én jaj, mit látok!
Harmadik mond. Mindenik sír.
– temetőben mozdul egy sír –
Megnyílnak a nehéz hantok,
kilép sírból édesanyjuk, s
tova lebben a vak éjben..
hazafelé az ösvényen.
Arca halvány, hangja régi,
fia, lánya megösméri.
Immár Tőle hogyan félne,
megcsókolják, mintha élne.
Az egyiket betakarja,
másikat felfogja karja,
elringatja, elaltatja,
harmadikat ápolgatja.
És ott virraszt a kis ágyon,
míg elalszik mind a három.
Majd megindul, széttekinget,
keresi a régi rendet.
Rendbe hozza a szobácskát,
helyre teszi a ruhácskát.
Az alvókat hosszan nézi,
csókját százszor megtetézi.
Kakas szólal, üt az óra,
el kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárrúl…
– sír megnyílik, sír bezárúl.-
Ó! A sír sok mindent elfed!
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
de ki gyermekét szerette,
gondját sír el nem temette!
