Amikor úgy döntöttem, hogy Budapestre költözöm, az egyik célom az volt, hogy hajléktalanokkal foglalkozzak. Nem tudom pontosan megindokolni miért, talán mert az egyik sokat vitatott és kérdéses formája a nyomorúságnak, ami a felelősséget illeti, és szerettem volna közelebbről megismerni. Talán könnyebb egy végtelenül aranyos, szőke hajú, három éves kisfiút segíteni és szeretni, aki minden szempontból áldozat ( szülei felelőtlensége, alkoholizmus, nem dolgoznak stb. ) és ugyanannak a kisfiúnak 41 évvel későbbi eltorzult arcú, büntetett előéletű, udvaron összeeső, tolvaj és manipulatív későbbi önmagát már szinte lehetetlen. Ő már mindenért „hibás” és nagy kérdés, hogy hol is az igazság.
Ennek keresésében elmentem egy igen régi és ismert szervezethez és elkezdtem hajléktalanokkal foglalkozni.
Csupán az első, 24 órás munkanapomról szeretnék beszélni.
Két társammal, akik régi és tapasztalt „nagyágyúk” a szakmában végigjártuk a körülbelül 200 főnek otthont adó hajléktalan szállót. Volt itt mindenki, volt zongoraművész, aki önálló albumának kiadása után súlyos beteg lett, a karrierje megtört, és mivel nem volt családja, lassan elszegényedett és a szállóba került. Volt kedves kis bácsika, aki művészeti főiskolára járt és az ágya java részét megosztotta komoly művészeti szakkönyvekkel és albumokkal, amiket valóban elolvasott és értett is. Nem tudom, hogy hol csúszott el az élete…
Volt sok olyan aki azért iszik, azért szerhasználó, hogy néhány órára ne tudjon magáról, és így az életet, a tudatosságot kiiktatva egyszerűen ne létezzen maga számára, mert az élete az, amivel már egyszerűen nem tud szembenézni. Volt egy még negyven év körüli férfi, aki konkrétan elmondta, hogy a következő 30 ében nem szándékszik kijózanodni, mert hiányoznak neki az elvesztett gyermekei.
Állítólag az első munkanapom nagyon nyugodt volt. Éppen ezt konstatáltuk, amikor szóltak az egyik szobából, hogy a társuk nem mozog és nem lélegzik. Egy 60 év alatti bácsi halt meg, akivel aznap én is beszéltem… már talán órák óta halott volt és a szobatársai nem vették észre. Furcsa pózban, félig lelógva feküdt az ágyán. Szegényes kis motyóját átkutattuk, egy-egy rossz ruha, kiló cukor a szekrényben és borotvahab, párna alatt összegyűrt jegyzőkönyv, kis neszkávé a polcán, ágy alatt néhány pár ócska cipő… az ágynemű amit aznap mosott ki, vizesen egy szatyorban…ez minden. És ahogy ott feküdt letakarva a cementpadlón, senki sem ejtett könnyet, és azt hiszem, senki sem imádkozott érte. Véget ért egy történet.
Én láttam a végét, az elejéről nem sokat tudok. Az egész mérhetetlenül szomorú volt és tárgyilagos. Nem maradt idő már több alkunak, reménynek, reménytelenségnek sem. A dolgoknak van egy racionális menete… és ez kérlelhetetlen. Tehát amit teszek, annak következménye van. Úgy tapasztaltam, egyedül csak Isten kegyelme képes a sodrásba belenyúlni.
De abban biztos vagyok, hogyha lett volna egy szerető, nagy családja, akkor nem fekszik úgy, azok között az emberek között…észrevétlenül meghalva. Hogyha megtanították volna, megtanult volna nemet mondani aranyos, ártatlan kissrác korában, akkor talán még 20-30 évet eltölthetett volna a bizonyos szerető család körében.
Csak azért írom ezeket, mert láttam nagyon sokszor, hogy igen korán hogyan kacérkodtok a cigarettával, itallal és minden egyébbel, ami rosszat az élet kínál. Nem fogom azt az ostobaságot írni, hogy aki dohányzik, vagy megiszik néhány sört, pohár bort, az hajléktalanszállón fogja végezni, magányosan, és betegen. De azt mondhatom nyugodtan, hogy aki nekifog cigarettázni, inni, a tanulást elhanyagolni, az őt szeretőkön keresztüllépni, és az alapvető becsülettel alkudozni, az igen komoly lépéseket tett az felé, hogy korán meghaljon, hogy betegségekkel küzdjön, hogy magányban és szeretetlenségben legyen része és egy kudarcokkal teli, szomorú életben.
Ennél sokkal kevesebbnek is komoly következményei lehetnek, ha az igazi, jó család, mint védőháló, nem fon körbe téged.
Vigyázzatok magatokra és használjátok nagyon bölcsen azt a szabadságot, ami Isten ajándéka.
Szeretettel,
Iringó
Kép: Kongóban egy hajléktalan.
