A kihívások adják az élet sava-borsát

Nem kell folyton nyafogni

Böjte Csaba: Isten nem fakírnak teremtette az embert

 

A szeretet nem jutalom, hanem orvosság: nem annak kell belőle többet adni, aki megérdemli, hanem annak, aki rászorul – mondta a 168 Órának Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, katolikus pap, akivel annak apropóján beszélgettünk, hogy idén lett 25 éves az általa létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány, amely eddig hatezer árva gyerek nevelt fel Erdélyben. Csaba testvér – mindenki így szólítja – saját magáról leginkább úgy szeret beszélni, hogy közben történeteket mesél másokról. Rákérdeztünk, hogy mi a kezdőlapja a laptopján, illetve mit gondol a határkerítésről, ő pedig elárulta, miért tartja templomi ministránsoknak a magyar politikusokat, hogy áll a pacallevessel, és miként hozta őt kellemetlen helyzetbe Mr. Bean.

– Látom, két Iphone-ja van.

– Az egyiket itt használom, a másikat Erdélyben. Mindkettőt ajándékba kaptam egy támogatónktól.

– Szereti a kütyüket?

– Jól elboldogulok velük. Netezek, email-ezek, facebook-ozom, mindkettőt használom rendesen.

– Mi a kezdőlapja, ha felmegy a netre?

– Hirtelen nem is tudom, gondolkodnom kell. Szerintem az, ami gyárilag be volt állítva a laptopon, én nem is nyúltam hozzá. Sok kicsi lyuk jön föl.

– Akkor melyik az az oldal, amelyikre mindennap ránéz?

– Az alapítvány saját oldalát, a Magnificat.ro-t mindig megnyitom.

– Közéleti tartalmakat is olvas?

– Persze, a magyar hírportálokat, a kormánypártiakat és az ellenzékieket is rendszeresen olvasom.

– Mindkét oldal véleménye érdekli?

– Hogyne érdekelne. Meg aztán így tudom kivédeni, hogy ne etessenek meg nagyon. Szeretem tovább gondolni a dolgokat. Úgy látom, hogy minden politikai erőnek van valami igazsága, én mindegyik megnyilatkozásban ezt keresem. Nem tetszik, ha kirugdossák a labdákat a jobb- vagy a baloldalon, közösen kéne megpróbálni gólt szerezni.

– Csakhogy ez nem működik.

– Ha történelmi léptékkel nézzük a dolgokat, akkor működik. Az elmúlt évezredben még sosem élt olyan békében a magyar ember, mint most – és ez közös siker. A rendszerváltás óta hitéért, politikai meggyőződéséért, bármilyen vállalt identitásáért senkit nem börtönöztek be, senkit nem végeztek ki.

– Ez már siker?

– De hát ez korábban nem így volt! Tud mondani a magyar történelemből bárhonnan harminc ilyen évet? Bethlen Gábor, aki Erdély aranykorának megteremtője volt, azt mondta magáról: bár békeszerető ember vagyok, mégis negyven csatában mintegy ötezer ember vérét ontottam ki. Ötezer emberét, érti? Hát hol vannak ettől a mi folyton perlekedő politikusaink? Templomi ministránsok! De mondok mást. Árva gyerekekkel foglalkozom több mint 25 éve. Ma is rengeteg gondunk-bajunk van, de azért a tőlünk kikerülő fiatalok előtt ma sokkal több lehetőség áll, mint negyed századdal ezelőtt. Igenis, van értelme bátorítani magunkat, hogy hozzuk felszínre a bennünk rejlő értékeket.

– Lenyűgöz az optimizmusa, de tényleg úgy érzi, hogy minden fiatal előtt ugyanazok a lehetőségek állnak a tehetségük kibontakoztatására?

– Ez filozófiai kérdés. Szerintem minden ember arra született, hogy feladatokat oldjon meg. Minden egyes elvégzett feladat többé, jobbá, erősebbé tesz minket. A gyerekeknek is ezért adunk feladatokat az iskolában. Azt szoktam kérni a tanároktól, hogy ha az elkényeztetett egykéknek három versszakot adnak fel megtanulni, akkor a mi árva gyerekeinknek öt versszakot adjanak. A mi gyerekeinknek fontos hozzászokni a küzdéshez, és ahhoz, hogy nekik többet kell teljesíteniük másoknál. Akit az edzésen komolyabban megdolgoztatnak, abból hamarább lesz bajnok. A felnőttekről is azt gondolom, hogy nem nyafogniuk kellene folyton egy-egy új feladat láttán, hanem örülniük, hogy van mit megoldani. A kihívások adják az élet sava-borsát.

– Ön szerzetesként, papként is engedelmességet fogadott, ugyanakkor egy kifejezetten erős, impulzív alkat. Soha nem volt gondja az alázattal?

– Amikor felszenteltek, rögtön kihelyeztek egy kis széki faluba, lakott ott vagy hatvan hívő. Elhatároztam, hogy egy nagyon emlékezetes szentbeszéddel fogom köszönteni a templomba járókat. Napokig írtam a szöveget, tele volt filozófiai eszmefuttatásokkal. Vasárnap kitolattam a templomba, ott ült hat néni meg egy bácsi. Ők elővették a rózsafüzérüket, én meg az Arisztotelész-idézetekkel megtűzdelt elmélkedésemet. Ahogy felnézek a papírból, látom, hogy a nénikék üveges szemmel néznek maguk elé, egy szót sem értenek a prédikációmból. Na, ez a kudarc például az alázatról szól: megtanultam egy életre, hogy ne magamnak prédikáljak, hanem azoknak, akik hallgatják.

– Ha valaki annyira hisz a szeretet erejében, mint ön, érzékeli egyáltalán a szeretet bonyolultságát?

– Nagyon sokféle fajtáját láttam már a szeretetnek. Egyszer bejött hozzánk egy fiatalasszony két gyerekkel, mert megverte őt a férje. Szidja az urát rendesen. Felhív a férje, hogy küldjem haza az asszonyt, a feleségnek otthon van a helye. Mondom neki, nem akar hazamenni. Akkor ő feljelent engem. Hát szép, én etetem a maga gyerekeit, erre megfenyeget? Mondom neki, hozzon három szál virágot, mosolyogjon rá az asszonyra, és akkor haza fog menni. Ő ilyen hülyeségekkel nem foglalkozik, inkább felakasztja magát. Gondolja meg, mondom én, a virág jóval olcsóbb, mint a kötél. Na, többet nem is viccelek ilyesmivel, mert ez a hülye tényleg felakasztotta magát, még szerencse, hogy a szomszédok időben levágták. Egy hétre rá fölhív, mondom neki, mikor jön már a virággal, azt mondja, értsem meg, a magyar ember olyan, mint a fenyő, inkább eltörik, de nem hajlik. Na, akkor vettem három szál virágot az asszonynak, odaadom neki, mondom, a férje küldi. De nem hitte el, szerinte a férje nem olyan virágküldős fajta. Akkor leültem vele, és azt mondtam, hiszen magát szereti a férje. Én itt vagyok lassan hatvanévesen, értem még senki nem akart meghalni. A férje naponta hazamegy az üres házba, hiányzik neki maga is meg a gyerekek is. Szereti magát, higgye el. Rám néz az asszony: de hát akkor miért nem mondja soha? Hát igen, ez a baj. Sokan valójában azt szeretnék mondani a másiknak, hogy „nélküled semmi értelme az életemnek”, ehelyett azt mondják, hogy „te milyen hülye vagy”. Ha mindenki képes lenne kifejezni az érzéseit, úgy tűnne el a sötétség a családból, mint a harmat hajnalban a mezőn.

– Na ez a kép igazán illik egy ferences szerzeteshez. De mi lett az asszonnyal?

– Végül kibékült az urával és hazament a gyerekekkel.

– És többé nem bántotta a férje?

– Remélem.

– Megint azt érzem, hogy túl optimista.

– Én ilyen vagyok. Az egyik ismerősöm egyszer azt mondta nekem: atya, te mindig olyan szépeket mondasz, de élnél csak egy hónapot a feleségemmel, mindjárt másképp látnád a dolgokat. Szerintem pedig ő látná másképp a feleségét, ha képes lenne kimutatni felé az érzéseit. Aki el mer indulni ezen az úton, annak tényleg megváltozhat az élete.

– Mindenkinél működik a szeretetgyógyszer? Még tényleg nem érte önt kudarc?

– Azért, ha Ronaldo tízszer lefutja a védőjét, nem mindegyik lövéséből lesz gól. Százkilós disznóból sose lesz száz kiló kolbász. Nem állítom, hogy mindenki meggyógyítható, de azt igen, hogy a szeretet minden ember lelki állapotán sokat javít. Ha Jézus azon a nagypénteken ott a keresztfán tudott volna valamilyen más gyógyszert is a bajainkra, mint a szeretet, nyilván megmutatta volna. A szeretet nem jutalom, hanem orvosság: nem annak kell belőle többet adni, aki megérdemli, hanem annak, aki rászorul.

– Rendben, ismeri a szeretetet. És a gyűlöletet? Találkozott vele egyáltalán?

– Megéltem magam is. Ötvenhat után a kommunisták bezárták az apámat, mert verset írt a forradalomról. A szekusok bevitték, a román bíróság hét évre ítélte. Négy és felet leült belőle, nem sokkal azután, hogy kiszabadult, meghalt. Ötéves voltam, nem csoda, hogy az apám elvesztése gyűlöletet szült bennem. Sokáig azt éreztem, hogy bosszút kellene állnom. Aztán ahogy nőttem föl, elgondolkoztam, kire is haragszom én. A börtönparancsnokra, a verőlegényekre, a bíróra vagy magára a kommunista rendszerre? Rájöttem, hogy valójában az emberi butaságra, a fejekben lévő sötétségre haragszom. Az emberek nem rosszak. A sötétben nekimennek a széknek, az asztalnak, megütik magukat, de ha csak egy szál gyertyát meggyújtunk, annyi fény már elég, hogy ne botorkáljanak vakon. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyűlölet önmagában létező dolog. Talán csak a félelmeinket, megalázottságunkat éljük meg ebben a formában. Az ember eredendően jó.

– A menekült is?

– Ő is.

– Azért kérdezem, mert ön híve a határkerítésnek.

– Amikor az árva gyereket beengedjük a házainkba, egyúttal be is fogadjuk őket. Menekülteket is csak akkor engedhetünk be Európába, ha képesek vagyunk befogadni, azaz integrálni őket. És csak annyit, ahánnyal tényleg képesek vagyunk törődni-foglalkozni. Különben nagy baj lesz. Én hiszem, hogy mindenkit lehet integrálni, de azt is tudom, hogy ez borzasztó nehéz és lassú folyamat. A kunokat is sikerült integrálnunk, de csak egy véres és hosszú küzdelem után. Ezért én azt mondom, szükség van a kerítésre, de egy hatalmas ajtót kell rajta nyitni, hogy mindenki kopogtathasson és bejöhessen rajta, aki tényleg szükséget szenved.

– Visszatérve az eredendő jóra: hogyan kezeli, amikor egy gyerek rossz fát tesz a tűzre?

– Senkit nem lehet felpofozni, kiabálni is fölösleges dolog, de a rosszaságnak muszáj, hogy következménye legyen. Azért, hogy a gyerekben rögzüljön, ilyen disznóságot többé nem csinálhat. Igyekszem mindenkivel elbeszélgetni, megpróbálni rávezetni, hogy ő mondja ki: miben és hogyan hibázott. A legtöbbször valamilyen sportteljesítménnyel kell vezekelni: fekvőtámasszal, guggolással, de előfordult, hogy valakit arra kértem, szedje ki a gazt a kolostor körül. Tisztában vagyok vele, hogy nincs olyan pedagógiai eszköz, ami a szabad akaratot felfüggesztené, de ez nem is baj, a személyes felelősséget nem kell levenni senkinek a nyakáról. Mindenkinek elsősorban önmagát kell legyőznie.

– Mennyi időt tölt az erdélyi otthonokban a gyerekekkel?

– Jóval kevesebbet, mint szeretném. Épp most szembesültem vele, hogy az elmúlt évben egyszerre négy napnál többet egyetlen helyen sem töltöttem el. Százezer kilométert tettem a kocsimba.

– Akadnak világi vágyai?

– Mindenkinek akadnak. Isten nem fakírnak teremtette az embert, mindent, amit adott, azt azért adta, hogy örvendjünk neki. Ha több időm lenne, többet kirándulnék, azt szeretem a leginkább. Nagyon szeretek élővízben fürdeni. Bárhol járok a világban, igyekszem megmártózni. Sidney-ben például álltam a tengerparton, és imádkoztam egyet: „Uram, azt mondtad nekem, hogy menjek el a világ végire, hát itt vagyok.” És belegyalogoltam az óceánba. Egyébként enni is szeretek, csak rám kell nézni. Régebben, amikor még kevesebb kollégám volt, vasárnaponként gyakran én főztem a gyerekeknek. Főleg olyan egyszerűbb ételeket, amelyeket kondérban is meg lehet csinálni, de jó vagyok konzervbontogatásban is.

– Mi a kedvence?

– Fiatalon még válogatós voltam, de most már mindent megeszek, amit elém raknak. Muszáj jó példát mutatni a gyerekeknek. Egyszer meghívtak egy olyan faluba ebédre, ahol szerettünk volna felépíteni egy házat az árváknak. A román polgármester felesége maga készített nekünk pacallevest. Na, ha valamire nem vágytam, az a pacal. Szükségünk volt a faluvezető jóindulatára, úgyhogy megettem. Még meg is dicsértem, de soha többé sehol nem kértem pacalt.

– Milyen műsorokat néz meg a tévében?

– A szobámban nincs tévé. Csak véletlenül szoktam nézni, ha valahol be van kapcsolva. Az otthonban nem lehet elkerülni, a gyerekek sokat néznek focimeccset meg filmeket. A múltkor alaposan megjártam: meglátogattam egy családot, ahol a gyerekek-unokák nézték a tévében a Mr. Beant, a néni pedig közben arról panaszkodott nekem, hogy milyen nehezen dolgozza fel a férje halálát. Az asszony háttal állt a tévének, én pont szembe vele. Az a mafla Mr. Bean csinálta a hülyeségeket, állandóan odavonzotta a tekintetemet, alig bírtam megállni nevetés nélkül. Kínos egy helyzet volt.

/ Cseri Péter

Névjegy

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes 1959-ben született Kolozsváron. Bár gyerekkorától papi pályára készült, fiatalon autóvillamossági szerelőnek tanult, később egy évig dolgozott bányászként. A ferences rendbe 1982-ben jelentkezett, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte, 1989-ben szentelték pappá. Eleinte kisebb falvakban szolgált, aztán 1992-ben Dévára helyezték, ahol oltalmába fogadott néhány utcagyereket, akikkel együtt – a lakatot leverve – beköltözött az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba. 1993-ban hozta létre a Dévai Szent Ferenc Alapítványt, amely 25 éve működtet gyermekmentő szervezetet Erdélyben. Az alapítvány intézményeiben jelenleg 2500 árva gyermekről gondoskodnak. Számos könyv szerzője, munkásságát egyebek mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével ismerték el.