Gyakorlati tanácsok

Kedves Sorstársaim!

Olvastam egy Csaba testvér féle levelet, melyben szó esik arról, hogy milyen nehéz a gyerekekkel, hogy nem lehet bírni velük – panaszkodik több kolléga is.
Bizony, igazuk van… de mi az én feladatom? Olyan sokszor csüggedtem el az évek során, olyan sokszor csalódtam gyerekekben, olyan is itthagyott, akit 12 évig neveltem, ölben tartottam, etettem, olvasni tanítottam… és mégis elment! Többször is összecsuklottam a feladatok súlya alatt. És mégsem bánok egyetlen percet sem!
Ki lehet szeretni a jót a gyerekekből, társakból, így igaz! De előbb tényleg önmagunkkal kell tisztában lennünk. A mi belső békénk renben van? Az én kapcsolatom Teremtőmmel rendben van? Ha igen, akkor bármilyen feladat is tornyosul elénk, képesek leszünk legyőzni.
És annak tudatában ,,papolok,, most, hogy tele vagyok bűnnel, esendőséggel, hogy rengeteg hibát követtem el az évek során. Talán nem is lenne jogom mondani bármit is….
Gyakorlati tanácsokat adni másnak, kényes feladat, ezért elmondok nektek egy-két dolgot, amit mi, Istvánnal megtettünk, hátha fogjátok tudni használni.
Soha nem viszünk mobil telefont magunkkal, ha templomba megyünk. Az az óra csak Istené! Ha a gyerek látja, hogy mi otthon hagyjuk és szelíden erre kérjük őt is, nem fog talán oly nagyon nehezére esni. Ha tanulunk a gyerekekkel, akkor rájuk figyelünk és nem a telefonunkra, akkor kinyomom, ha cseng, akkor is, ha Csaba testvér hív, mert ott, abban a pillanatban ott akarok lenni a gyermekkel. Éreznie kell, hogy ő a fontos.
Megkérdeztük egyszer a lányokat, hogy mi volt a legkedvesebb élményük az évek során. Válaszuk meglepő volt, hisz arra emlékeznek a legszívesebben, hogy egyszer kimentünk az erdőbe, letettünk egy terítőt, rá gyertyát, rózsafűzért, imakönyvet és közösen imádkoztunk, énekeltünk. Fontos, hogy minőségi időt tötsünk el velük. Legyen olyan is, hogy nem a tanulást követeljük, nem a rendet, a fegyelmet, csak egyszerűen azt, hogy kicsit együtt vagyunk, csak úgy…

Az ordítás elmegy a fülük mellett, hisz mindenki csak így szól hozzájuk. Próbáljuk csak meg a suttogást… azonnal csend lesz és mindenki figyelni fog, főleg, ha egy kis mosollyal megspékeljük.

A beszélgetés is nagyon fontos, és habár nehéz, de meg lehet próbálni a gyereket egyenrangú félnek tekinteni. Nem kiröhögni, ha butaságot mond, hisz ő még útja elején van, keresi önmagát, tapasztalatokat gyűjt. Neki az is csoda, hogy a falevél hogyan áll meg az ág hegyén. Mi már kinőttünk ebből a csoda világból. Sajnos.
Egy okos ember egyszer azt mondta, hogy nem lehet a gyerekkel felülről beszélni, le kell térdelni elébe, hogy egy magasságban legyen a szemünk. A lélek tükre. Ami mindent elárul.
Annyi mindent mondanék még, de vajon van rá jogom? Vajon nem veszik rossz néven?
Amikor a legnehezebb, amikor már-már feladnám, akkor odabújok egy kisgyerekhez, arcomat ölébe fektetem és valahogy olyan nyugodt leszek. Egyik kicsi lányomhoz egyszer odabújtam és mondtam neki: Adj egy kis erőt, Etelka… azóta, ha meglátja, hogy szomorú vagyok, átölel és mondja nekem: jöttem adni egy kis erőt…
A szeretet gyógyít.
Legyen áldott a napotok!
Kép: Kolléganőnk Markó Cecília maga vezeti a gyermekei tánccsoportját.