a Halássérültekért

Istennek hála a süketek, a halássérültek közösségének is vannak jó angyalai!!
Isten áldását kérem az ő munkájukra, Szeretettel, Csaba t.

Szilágyi Vilma kalocsai iskolanővér 25 éves szolgálata Magyarországon

(Az országos hallássérült katolikus gyülekezet létrehozása)

Februárban szólította magához Isten örök nyugalomra a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata 92 éves nővérét, Szilágyi Vilma szerzetesnőt. Az elmúlt időszakban többször is találkoztunk a Mária utcai rendházban Budapesten, egyik alkalommal hosszasan belemerültünk a Hallássérült Katolikus Pasztoráció múltjába, jelenébe, s a hallássérültek problémáiba. Sok jó megoldást javasolt a nővér, amivel könnyebbé tehető az életük és az oktatásuk. Elővette és megmutatta a testvérével, Szilágyi Izabella nővérrel készített bibliai olvasókönyveket, amelyek a hallássérült gyermekek hitoktatására készültek még a ’90-es években. A kiadásukat több éves tanítói tapasztalat előzte meg.

A nővérek szülei siketek voltak, családi környezetben tapasztalták meg elsőként, milyenek a hallássérültek, hogyan lehet nekik jól segíteni. Az Effata Alapítvány munkaközössége által megjelent könyvek a hallássérült kisgyermekeket úgy igyekeztek tanítani, hogy egyszerű nyelvezetet és kifejező képeket használtak, igazodva a siket kisgyermekek képi megismeréséhez és gondolkozásához.

Vilma nővér és Izabella nővér 1951-ben tettek első fogadalmat a Szent József Családja szerzetesközösségben. A ’60-as években gondoltak arra, hogy szüleik kapcsolatait figyelembe véve, siketek számára tartanak lelki beszélgetéseket és hittant, mert látták, hogy a szüleik – hallássérültek révén – mindenből kimaradnak. Észre vették, milyen komoly problémát jelent a családon belül az, ha halló és siket van együtt, mert a hallók nehezen tudják beleképzelni magukat a hallássérültek helyzetébe. Véleménye szerint ezért nem jó a vegyes házasságkötés (siket és halló között). De gyakori, hogy halló szülőknek siket gyermeke születik, vagy fordítva. Minden helyzetben ugyanaz ilyenkor a konfliktus forrása: az intuíció, empátia és a tapasztalat hiánya, ami problémákat okoz a családban, ahogy a társadalomban.

A nővérek eleinte évi két alkalommal hívtak a szűk családi és baráti körbe egy katolikus plébánost, akinek beszédét jelnyelven ők tolmácsolták. Így vette kezdetét a Hallássérült Katolikus Pasztoráció, mely most több városban látja el a hallássérült híveket az országban, budapesti központtal működve. 1972 decemberében volt az első szentmise a fővárosban, jelnyelvi tolmácsolással. Ezt követően több vidéki városba is sikerült eljutniuk, megalapították a Hallássérült Hívek Hírlapját, ami jelenleg is létezik.

Megkérdeztem Vilma nővértől, véleménye szerint melyek a legnagyobb problémák, amik felmerülhetnek a hallássérültekkel való foglalkozás során. Elmesélte, hogy amikor még siketekkel foglalkoztak, sokan mentek hozzájuk jelnyelvet tanulni, de legtöbbjük inkább csak hobbiból tanulta a nyelvet, nem akart komolyan hallássérültekkel foglalkozni, s ez manapság is így van.

Azt kellene csinálni, amit külföldön is, pl. szemináriumokban, tanítóképzőkben, egyetemen, orvosképzésben foglalkozni azzal, hogy a népesség nagy része nem hall, és hogyan foglalkozzanak vele. Sokszor voltam orvosnál sikettel, mert az orvos nem néz rá, nem érti, hogyan kell kezelni – ezt meg kéne tanítani. Az oktatásban kellene.

Sok tolmácsra is szükség lenne, akik jelnyelvet tanultak, jó lenne, ha beállnának valamilyen intézménybe segítőknek, pl. tanácsokhoz. Az jó mozgalom volt régen, hogy legtöbb helyen irodában (bíróságokon, tanácsoknál, orvosoknál) legyen tolmács, de ez nem valósult meg. Most ezt kellene szorgalmazni. Több szövetség is foglalkozhatna ezzel, vagy a nagyobb vallási közösségek is hívhatnának tolmácsot.

A siketeket nem tehetjük hallóvá, nekünk kell alkalmazkodni, így lesz rendes a kapcsolatunk velük. Ha nem adunk olyan tudást, amit fel tudnak dolgozni, akkor hiába akarjuk felemelni őket. Az én édesapán siket volt, akkor még csak 6 osztály volt, ő olyan sokat tanult hallókkal együtt, így amikor a húgom egyetemre járt, ő olvasta el neki az összes politikai ügyet, abból is 5-öse volt.

A munkahelyeken, ahol siketeket alkalmaznak, oda kell figyelni, hogy szót kapjon a siket is. Olyan is volt régen, hogy valaki azért lépett ki, mert sose beszélgetek vele. Kevés az együttérzés az emberekben. Talán azért volt eredményesebb a munkája a húgomnak, mert ő nagyon beleérzett, megértette minden problémáját a siketeknek, mint pszichológus.

Arra kell a hallókat is megtanítani, hogy a siket is ember, értékes, ugyanúgy kell beszélni velük, mint a másik halló emberrel. Az a fontos, hogy beleérezze magát az ember a másik helyzetébe, teljesen átérezze, mi van, hogy van. Nem úgy, mint ahogy most sok munkahelyen, hogy legyintenek, ha megszólalnak.

Az ő igényükhöz megfelelően kell segítséget adni nekik. Azzal emeljük őket, ha azt adjuk, amire igényük van, nem azt, amit én diktálok. Nagyon sokat utaztunk velük, mindig zarándokolni mentük egy kegyhelyre, és azon kívül az ország kultúrájával is ismerkedtünk, nagyon sok előadást szerveztünk, a Bibliából vett történeteket eljátszották ők, ilyen volt A passió 1983-ban. Akkor adtunk elő először, bejártuk Magyarországot vele, külön felvette a TV. Mindenki megértette, amit megjelenített egy hang, beszéd, ének nélkül. Olyasmit kell csinálni velük, amit ők is megértenek, élveznek, és szeretettel adnak. Akárhol jártunk Európában, amikor az utcán jeleltek, mindig akadt 1-2 siket, akik odajöttek, és beszélgettek velünk anélkül, hogy ismerték volna a magyar nyelvet.

Én most is csak segíteni akarnék, de gondolom már késő, mert semmit sem tudok tenni. Öreg vagyok hozzá. Ehhez fel kellene öltözni nővérruhába.” (Vilma nővér vallomása 2017. október 3.-án)

Ondrejcsák Eszter,

a Munka-Kör Alapítvány a Hallássérültekért munkatársa