A pap

Kolozsi Noémi írása

                       Alig zárta le szemeit és ájult bele az álomba, valaki zörgetni kezdte az ablakát. Nem tudott azonnal kiszabadulni abból a jóleső érzésből, ami körülvette, de az a fülbemászó kopogás nem hallgatott el. Erőszakkal tépte ki magát az álom hálójából, kényszerítette gyenge testét, hogy felüljön ágyában. Beteghez hívták, reszkető hangon kérte őt egy férfi, hogy jöjjön, mert édesanyja haldoklik és szeretne gyónni, áldozni.

Bólintott, indul azonnal, csak felöltözik és magához veszi az Urat.

Nehezen öltözött, teste lázadozott, a fáradság nyílvesszői szúrták oldalát, szemében homokszemek száguldoztak ide-oda. De tiszta lelke fel se vette a test gyengeségét. Hívták, hát igyekezett, kapkodta magára ruháit. A cipőt először ki kellett bogoznia, hisz csak úgy rúgta le magáról  fél órával ezelőtt, kifűzetlen. Egy pillanatra drága apja jutott eszébe, aki mindig tanította, hogy a cipőt szépen kell levenni és helyre tenni, hogy bármi történjen, hamar fel lehessen kapni. Ezt nem tudta soha megszokni, minden más tanács követhető volt számára, de a cipő, az soha nem akart engedelmeskedni a józan észérveknek.

A templom kulcsa a szokott helyen lógott, lekapta és indult az Úrért. A fagyos hó ropogott talpa alatt, a hideg belopózott a kabátja alá és barátságtalanul zaklatta.

Az ajtó nyöszörögve nyílt, a pap belépett és csodálkozva nézte, ahogy az örökmécses látszólag gyenge fénye beragyogja a szentélyt. Nyugalom és béke áradt felé, érezte, hogy térdre kell boruljon és magasztalnia kell Istent. Az éj csöndjében, a templomban, alázatos ima közben érte az a bizonyosság, hogy jól választott, hogy csak ez az út volt számára a legjobb, és tudta, hogy valamikor szemtől-szembe fogja látni Teremtőjét.

A harang csendesen kondult egyet, mintha figyelmeztette volna, hogy siessen, valahol sírva várják. Sóhajtott egyet és indult, szaporán szedegetve lábait.

A házból gyenge fény szűrődött ki, gyertya állt az asztal közepén, imbolygó fényénél tisztán lehetett látni az imát mormoló asszonyokat, a lehajtott fejű férfiakat. Tudta, hogy itt már nem élet-halál kérdése áll fenn, hanem csak a halálé. Lázasan kutatta magában a vigasz szavait, mit mondjon a haldoklónak, mit a rokonoknak?

Valaki észrevette, hogy az ablak előtt áll, hamar ajtót nyitott, tessékelte befelé.

A beteg a belső szobában feküdt, alig pihegett. Amikor a pap belépett, felemelte tekintetét és elmosolyodott. Megnyugodott, arcáról eltűntek a fájdalom nyomai, ráncai kisimultak.

– Tudtam, hogy nem halok meg, míg Jézusom el nem jön, hogy megvigasztaljon!

A néni egész életében végezte az első pénteki kilencedet, mindig ott volt a templomban, hittel kérve, hogy ne távozzon az életből szentségek nélkül. Most eljött az idő…

A pap lassan bandukolt hazafelé és nem tudta kitörölni szívéből azt a látványt, amikor a néni áldozott… szemében ott ragyogott a bizonyosság, hogy Jézus már ott van és kézen fogva sétálnak az örök békesség felé.

Hazaérve örömmel állapította meg, hogy kályhájában még parázslik egy-két széndarab. Felszította a tüzet, teát töltött kopott bögréjébe és annyira eltelt szeretettel, hogy szíve hevesebben kezdett dobogni. Reggelig ült karosszékében és nagyon tudta, hogy jól választott. A legjobban.