Közsöntő

Kedves Csaba testvér!

Köszöntöm ezzel a kis írással.
Szeretettel,
Noémi

Rigó

Fogcsikorgató, vacogtató, fagyos tél volt. A kéményekből mereven szállt fölfelé a meleget ígérő, szürke füst. Némaság takarta be az utcák köveit, oly fülsüketítő volt, hogy az embernek kedve lett volna füleit betakarni, hogy ne hallja a csöndet. De az ott volt. Behatolt a zárt ajtók mögé, ellepte a szobákat, bebújt a takarók alá, a szekrények mögé, a lábosok közé a konyhában. Birtokba vette a szíveket is. Gubbasztva ült az emberiség, fejét lehajtva, kedvtelenül. Csak telne már el ez a nap is. Oly hosszú volt, oly semmit jelentő, árnyékos és hideg.

Az öreg ott állt az ablaknál. Kályhája melege el-elérte hátát, simogatva kopott lajbiját.

Hálás volt a melegért. Szerette a csöndet. Néha azonban hiányzott valami, vagy valaki, szíve táján az üresség fájt. Régmúlt árnyak lepték meg olykor, felidézve élete apró gyöngy történeteit. Anyja simogató keze, apja dús bajusza, testvérei pajkos vidámsága. Az első szerelem, az első csók cseresznye izű zamata. A felesége, a gyerekei. Az első koporsó és a ráhulló rögök szívtépő koppanása. Aztán a második, a harmadik… Gyermekei halk szava, ahogy rebegték: elmegyünk, máshol talán jobb lesz. És a magány… Évek óta tartó kemény, mindent kiégető, savas magány.

Állt az ablaknál és nézte a zimankós világot, a fagy csontos markában vergődő fák ágait, a bokrok vacogását.

A fekete rigó már-már elvesztette küzdelmét az éhséggel, a szomjúsággal, a hideggel. Tanácstalanul röpkedt egyik fától a másikig, de sehol egy szem gyümölcs, megaszalódott almadarab vagy kenyérmorzsa… a kukacok is téli álmukat aludták valahol a föld rejtekében, biztonságban a sárga csőrök támadásával szemben. A rigó vergődött.

Az öreg látta a gyengülő szárnyak csapkodását és megszánta a madarat. Kitárta zárt ablakát, ebédje morzsáit a párkányra szórta, néhány diót tört, szalonna falatot vágott. Fületlen kávéscsészéjébe vizet töltött és a morzsák mellé tette, majd diszkréten becsukta az ablakot. Ismerte a madarak félénk természetét, így elrejtőzött a függöny mögé, onnan leste, hogy elfogadja-e a meghívást a kis feketerigó? Az meg gyanakodva, dobogó szívvel közeledett. Tavaszi emlék kísértette, amikor háló fogságába került. Hallotta a gyerekek ujjongását, hogy megvan a zsákmány… aztán mégis sikerült szabadulni…Vajon az öreg mit akar? De ő nem látható, elment, és az étel csábítóan hívogatta. Leszállt az ablak párkányára. Szétnézett, aztán ivott, mohon, mint akinek ínyéhez tapadt a nyelve… és falta a diót, kenyeret. Meleg hála töltötte be teste minden zugát. Majd jóllakottan elrepült.

Az öreg szégyellte a könnycseppet, amely árulkodóan sietett le arcán, utat törve a ráncok és a borosták között. Másnap megint megvendégelte a kis éhest, aztán minden nap, a tél végéig.

– Megállj, bácsi, lesz még tavasz – gondolta a madárka.

És lett. Pattantak a rügyek, a bokrok új ruhában öltöztek. A madarak izgatottan röpködtek, építették fészkeiket. A hóvirág is kibújt szégyenlősen, alázattal.

A rigó dalolni kezdett. Feloldotta a csönd uralmát, trillája bebújt minden kis résen, meghódította a szíveket. De legszebben akkor énekelt, amikor az öreg ablaka alá ért. Az meg nem tudta megállni, mosolygott. Mindennap várta és mindennap megkapta hűsége jutalmát. A magány szorítása enyhülni kezdett.

2018.01.21