2017. szeptember 4. – Hétfő

 
Csodálom Istent, amiért megajándékozott bennünket szabad akarattal, de ugyanakkor meg is borzadok a mai evangéliumot olvasva,  az emberi szabad akarat féktelen, beteges elhajlásaitól! Hol a határ? Mit engedhet meg magának a bűnös, pökhendi, arrogáns ember? Földgolyónk, az egyetlen otthonunk, parányi dióhéjként száguld az elnyeléssel fenyegető hullámok között, s mi nem csak feszegetjük a határainkat, hanem elmebetegek módjára mindent megteszünk, hogy a nagy világmindenség hajótöröttjeivé váljunk!  
 
Miért nem tudunk megállni, és elcsendesedve Istenünkre figyelni?! Olyan egyszerűek a Teremtőnk törvényei! A tízparancsolat, a boldogságra vezető egyetlen használati útmutatás, Isten drága ajándéka, ma már az emberiségnek közkincse, miért nincs mind drága iránytű mindannyiunk kezében!?
 
A názáreti emberek: “Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák.” Lk 4, 30 Döbbenetes, félve, remegve írom le, ha ma jönne közénk Jézus Krisztus, valószínű, hogy ma se kerülné el a kétezer évvel ezelőtti sorsát! Ne ítélkezzünk a kétezer évvel ezelőtt élt embertársaink felett, inkább szűkítsük a kört, mert a nagy kérdés az nekem, neked szól! Vajon, ha a te házadba kopogtatna be Jézus Krisztus a boldogságra vezető szent parancsolataival, te asztalodhoz ültetnéd, s egy pohár bor mellett megkérnéd őt, hogy jóságosan fejtse ki gondolatait, mondja el veled kapcsolatos észrevételeit, hogy te a szükséges pályamódosításokat elvégezhesd? Mindenki a maga háza előtt sepregessen! Azért imádkozom, hogy legyen bátorságunk estéről estére, imádságos szeretettel vissza hívni Mesterünket, hogy  egy – egy szép parancsolattal kapcsolatos tanítását nyugodtan átbeszélhessük, lábához ülve, jobbuló szándékkal hallgassuk bölcs tanítását! 
 
Szeretettel, Csaba t. 

Abban az időben Jézus elment Názáretbe, ahol (egykor) nevelkedett.
Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra
jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a
tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: “Az Úr
Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a
szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a
látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett
az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült.
A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét:
“Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindenki
helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról
fakadtak. “De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: “Biztosan ezt a mondást szegezitek majd
nekem: “Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint
hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így
folytatta: “Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga
hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés
idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy
éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés
küldetést, csak a szidoni Cáreftában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy
Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem
tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind
haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és
fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére,
hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,16-30